10. Audry

Rettenetesen hideg volt. Összeszűkült, kialvatlan tekintettel a huzat forrását kerestem. Egy sötét, üres szobában voltam. Az egyhangúságát csupán egy, körülbelül két méter magasan lévő, nyitott ablak törte meg.Fel kellett másznom, nem tudtam, hogyan, abban viszont biztos voltam, hogy ki kell jutnom. Ugrálva próbáltam megkapaszkodni a párkányban. Csak sokadjára sikerült felkapaszkodnom, majd a falnak tapasztottam a bakancsom talpát és lendületet véve felküzdöttem magamat az ablakba. A fémes párkány mély sebet vájt az ujjaimba. A fájdalomtól legszívesebben elsírtam volna magam, de akkor hangokat hallottam odakintről. Átbújtam a szűk nyíláson, mire egy lucskos sikátorban találtam magam. Az imént hallott neszek egyre távolodtak, én pedig késztetést éreztem rá, hogy kövessem azokat. A pulóveremet a kézfejemre húztam, azzal valamelyest felitatva a vért az ujjbegyeimről. Lassan sétáltam kifelé a sötét, nedves zsákutcából és fogalmam sincs miért, de egyre világosabb lett. Mire kiértem a tömbök közül, a város reggeli, kissé rohanó, mégis napsütéses és enyhén havas képe tárult elém. A kedvenc kávézómmal álltam szemben. nem is emlékeztem rá, hogy van errefelé ennyire mély és gusztustalan sikátor. Az emberek, mintha tudomást sem vettek volna rólam, elsuhantak mellettem, fülükön a telefonnal és ezer gondolattal a fejükben. Magamba szívtam azt a bizonyos friss, reggeli illatot, amit szinte el is felejtettem, mióta nem jártam annyit errefelé. A kabátzsebembe túrtam és örömmel tapogattam meg a benne lévő néhány érmét. Azt hiszem, pont elég egy jó Lattéra. 
Amikor zöldre váltott a lámpa, átsiettem a sugárutat átszelő zebrán, majd benyomtam az aprócska kávézó ajtaját. Nora, az eladó azonnal megismert, de megszokott, kedves mosolya és csillogó szeme most olyan komor volt, mint még soha ezelőtt. A kávémra viszont egy perccel se kellett tovább várnom.Leültem az ablak melletti boxba és próbáltam elraktározni a Latte ínycsiklandozó illatát. 
Néhány perccel később az ajtó feletti csengő újra megszólalt és egy ismerős arc lépett a kávézóba. A pultnak támaszkodva számolgatta az aprókat a tárcájában, amíg a rendelése el nem készült. 
Amikor megkapta a tojássalátás szendvicsét, körül nézett, majd a mellettem lévő asztalnál ült le. Igaz, hogy próbáltam nem rá nézni, mivel a múltkor elküldtem, de azért egy köszönés belefért volna.
Caleb határtalan mohósággal falta fel a reggliét. Olyan volt, mintha már vagy egy hete nem evett volna. Eddigre egyáltalán nem törődtem azzal, hogy észre vesz-e, szinte megállás nélkül bámultam. Volt benne valami teljesen más, valami apró gonoszság a szemében, ami eddig egyértelműen nem volt ott. Továbbra sem vett észre. Még akkor sem, amikor szó szerint elnézett mellettem, hogy az utcát figyelhesse. Majdnem intésre emeltem a kezemet, amikor az ajtó hangosan kivágódott. A vámpír volt az. A hátamon végig futott a hideg, a szívem pedig egy pillanatra megállt, majd olyan hevesen kezdett dobogni hogy, a fülemben lüktető vér hangja szinte elnyomta a folyamatosan csilingelő csengőt. Egy hirtelen mozdulattal lecsúsztam az asztal alá,remélve, hogy nem vett észre. Cipőjének cuppogó hangja egyre csak közeledett felém. ijedtségemben fogalmam sem volt, mit tehetnék. Néhány másodpercen belül az asztal alól megpillantottam fekete, sáros bakancsait, csakhogy nem felém nézett, hanem a mellettem lévő asztal felé. Caleb! 
Fel akartam ugrani, hogy figyelmeztessem, csakhogy megfeledkeztem az asztalról, aminek teljes erőből ugrottam neki.Hosszú másodpercekig csak fehér foltokat láttam, majd, amikor végre kikászálódtam az asztal alól és felpillantottam, láttam, hogy mindketten eltűntek. Ahogy kimásztam az asztal alól, a kapaszkodó kezemmel magamra borítottam a kávémat, ami végigfolyva a sebemen, iszonyatosan marta azt. Körbenéztem, de a kávézó teljesen üres volt. Még Nora sem állt a pult mögött. Azt ajtó csak hosszas noszogatás után nyílt ki, az utca pedig teljesen elsötétült. Csupán egyetlen sötétebb foltot láttam. A sikátort. 
Bevágtam magam mögött az ajtót és futásnak eredtem. Utamat egyetlen autó sem állta, a sugárút kongott az ürességtől. A sikátor felől ugyanazokat a hangokat hallottam, amiket akkor , amikor kimásztam az ablakon át. Az orromat a rohadó szemét szaga csapta meg, ahogy beljebb léptem a sötétségbe. A zsákutca most hosszabbnak tűnt, mint húsz perccel ezelőtt. Néhány méterre tőlem gyéren világított egy lámpa. Csupán két alak sziluettjét láttam,ahogy az egyik, a másik torkát szorítva a falhoz nyomta őt. Tovább futottam feléjük, de mintha sehová sem haladtam volna, sőt talán egyre távolibbnak is tűntek, aztán az egyik a másik nyakához tapasztotta száját. Egyértelmű volt, hogy melyikőjük lehetett Caleb. Ordítottam, de mintha nem terjedt volna a hang. Akárhogy erőlködtem, semmit sem tudtam tenni.Erőtlenül rogytam a földre. Caleb elernyedt teste közel volt, de nem tudtam odamászni hozzá. Nyakán még a tompa fény hatására is megcsillant a vér, a vámpírt pedig, mintha elnyelte volna a föld. 
- Caleb - szólítgattam, amikor egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Karjaimmal próbáltam odahúzni magamat hozzá, de mintha a földhöz fagytam volna, megmozdulni sem tudtam. - Remélem büszke vagy magadra, te rohadék! - üvöltöttem és reméltem, hogy a vámpír még a közelben van,és hall engem. 
A felsőm teljesen átázott, a hajam pedig nedves tincsekben tapadt az arcomra. Abban a kipárnázott ágyban ébredtem, ahová Tyler tett le tegnap este. Nem emlékeztem rá, hogy mikor aludtam el. Általában elfelejtem az álmaimat, de a képek Caleb kifejezéstelen tekintetéről és a sikátorról még mindig ott voltak a szemem előtt. A légszomjam továbbra sem hagyott alább, a fejemben pedig ott volt az a megmagyarázhatatlan rossz előérzet. Idegesen fordultam körbe.
- Az ablak! - mondtam magamnak. Nyitva volt, éppen mint az álmomban. A mérete és a fémes párkány is stimmelt.Felkapaszkodtam, de az ujjaimból most nem buggyant elő vér és a sikátor sem volt olyan lucskos és undorító. Reggel volt, találtam aprót a zsebemben, a kávézó is stimmelt, de most valahogy semmi kedvem nem volt a Lattéhoz. Idegesen járkáltam össze-vissza, az órámat figyelve. Komolyan! Mi a francért nem tudtam megnézni az időt?
- Kérsz valamit? - mosolygott rám Nora.
- Nem köszi, talán később - intettem, mire ő értetlen arckifejezéssel ugyan, de békén hagyott.
Már régen itt kellett volna lennie! Talán hülyeség az egész, csak egy álom, semmi több.
A pulthoz sétáltam és mégis kértem egy kávét, majd leültem a boxba. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó és Caleb lépett b rajta,
- A picsába! - szorítottam meg  papírpoharamat, mire forró kávé löttyent a kezemre. - Caleb! - indultam felé.
- Szia, Audry - biccentett felém. A nyakán karmolásnyomok voltak, de ő mintha tudomást sem vett volna róluk, mosolyogva figyelte az arcomat.
- Most azonnal el kell tűnnünk! - ragadtam meg a karját.
- Várj, ezt kifizetem - húzta ki a kezét a szorításomból, majd Nora felé tolt egy bakjegyet.
- Gyerünk már!- nyúltam a kilincs felé.
Csakhogy valaki megelőzött. Az ajtón tejüveg volt, így nem láthattam ki az, de sejtettem. Hátra hőköltem, Calebnek ütközve.
Az ajtó kivágódott, én pedig, ahogy kifutott belőlem az adrenalin, szédülten tántorodtam hátra. Caleb a mellkasával, majd a kezével próbált támogatni.
- Nem meg mondtam, hogy maradj a seggeden!?
*E

9.Caleb

Úgy éreztem Audrynak csak púp vagyok a hátán, hogy még egy folt a könyvében, ami pont a legrosszabbkor jelenik meg. Miután becsukta az ajtót elindultam. Először azt sem tudtam hová, csak az volt a lényeg, hogy egyedül lehessek. Újra kezdtem magamba zuhanni. Mintha újra élném azt a napot, mikor Kyle itt hagyott. Az érzés, hogy senkinek sem kellek elhatalmasodott rajtam. Egy cél lebegett a szemem előtt és ez az, hogy ezen változtatni akartam. A jó kisfiú szerep már hozzám nőtt, de minden fontosabb embertől csak azt kaptam, hogy nekem ennél több kell. Igaz a legtöbb ember örülne, ha ilyen lenne a barátja, de akkor a valóságban mért van az, hogy mindenki a rosszfiúkra bukik?

A mély fájdalom után végre eszembe jutott az egyetlen hely, ahová elmenekülhetek a világ elől, a temető. Ismét csak oda tudok menni, nincs más hely, ami jobban lelket tudna önteni belém, mint Kyle sírja. A baj csak az volt, hogy mire eljutottam oda már besötétedett. Ilyenkor már zárva van a kapu, ezért egy titkos átjárón- szétvágott kerítésnél- mentem be. Szerencsémre a legelső alkalommal, mikor kiszöktem zseblámpával jöttem és azóta a közeli bokorba rejtem, hogy az ilyen pillanatokban legyen valami világításom. Egyenesen előre haladtam, majd a harmadik elágazásnál balra fordultam. Úgy tíz lépés múlva még egyszer balra és a 20. sírhoz érkezve az Kyleé. Eléggé kihalt helyre került, pont ezért szeretek idejárni. A sír mögött már csak fák, bokrok sokasága látszódik.

Leültem a sírra és magamhoz vettem a fa tövébe elrejtett kis italomat. Egy wiskey társaságában szoktam beszélni hangosan. Ez olyan mintha Kyle- al iszogatás közben beszélgetnénk, és ő természetesen meghallgat engem.

-          Jó rég jöttem már el hozzád. Eddig nem volt szükségem a segítségedre, de ma az a lány felnyitotta a szememet, hogy mennyire nem kellek senkinek sem így. Valami baj van velem?

Vártam volna a választ, de mindhiába.

-          Mit is képzelek, semmi sem érdekes bennem. Az egyetlen ok, hogy ennyien voltak jóba velem, az te voltál. A barátaim többsége meg azért maradt meg, mert a lányok szeretnek egy magamfajtával beszélgetni. Mintha valami meleg legjobb barát lennék.

Már is az járt a fejemben, hogy most mit mondana Kyle, ha itt lenne.

-          Te tökfej. Nem vagy meleg! Annyi kell, hogy a jófiús stílusodat, átalakítsd férfivá. Egy érett nő, szereti, ha a kiszemeltje férfias, izmos, kissé rossz, de az is nagyon fontos, hogy egy kisfiús imidzse legyen, amit a humorával díszít. Vegyél rólam példát. Tudod, hogy egy tipikus romantikus alkat vagyok, de azt is, hogy kemény, mint egy szikla. A rossz szóról meg annyit, hogy tőlem nyúlta le. – viccelődöt minden alkalommal.

Aztán beugrott.

-          Eljárok kondizni. Próbálok minél több időt Michael-el tölteni. Eljárok a többiekkel közös programokkal.

Aztán áttértem egy másik témára.

-          Tudom, hogy furcsa, de létezhetnek vámpírok? Azóta aggaszt ez a kérdés, amióta láttam, hogy megtámadta Audryt valami, ami úgy nézett ki, mint egy vérszívó.

Amint kimondtam a vérszívó szót, ködbe borult a temető. Mintha megidéztem volna a szellemeket. Aztán a ködben egy férfialak ábrázolódott ki.

-          Ki az? –mormogtam mély hangon.

-          A te legrémisztőbb álmod. –szólt vissza.

-          Nem félek tőled, sem a haláltól.

-          Talán kéne.

Mikor elég közel került hozzám láttam, hogy egy fekete bőrdzsekit viselő férfi áll előttem. A szemei fényesen izzódtak, mint a vámpíros történetekben. Egy kemény kiállású huszonéveset pillantottam meg személyében.

-          Te vámpír vagy? –érdeklődtem felőle.

-          Igen. Még így sem félsz tőlem?

-          Nem. Miért félnék, ha az egyetlen ember, aki miatt itt maradnék már meghalt?

-          Az ott, az ő sírja? –hirtelen kedves üzemmódra váltott.

-          Kyle, az ikertestvérem, a legjobb báty. Ő élt, minden nap csinált valamit, amivel boldogabb lett az élete. Én az ő árnyékában éltem, próbáltam hasonlítani rá.

-          Ezt sajnálattal hallom.

-          Miért jöttél? Gondolom nem az életemre voltál kíváncsi.

-          Már régóta figyellek, hogy mi köthet ide téged. Tudod, hasonlítunk. Én is elvesztettem valamit, vagyis valakit. Ő volt az egyetlen, akiért érdemes volt a holnapot megérni, de egy balesetben meghalt. Egy tűzben elégett. De ez már 6 éve. Azóta minden nap kijártam hozzá, de két éve, mikor kijöttem, hogy megnézzem a sírját eltűnt a sírja és egy újat raktak a helyére.

-          A bátyámét.

A beszélgetést 2 perc mély csend követte, majd újból megszólaltam.

-          Hogy lett belőled vámpír? –tettem fel a kérdést, ami már régóta motoszkál bennem.

-          A balesete után minden éjszakát itt töltöttem, lerészegedve. Mígnem egy magamfajta el nem jött ide. Azt állította, hogy ismerte a barátnőmet, de szemen szedett hazugság volt. Megkérdezte tőlem, hogy meg akarok-e halni. Nem tudtam mit válaszolni és elmentem. Másnap újból találkoztunk és feltette a kérdést. Ez addig ment így, míg végül semmi sem számított már és igennel feleltem. Másnap a föld mélyében találtam magam. Eltemettek. Este úgy éjféltájt eljött értem és kiásott. Elmondta, hogy nem haltam meg csak vámpír lettem. Ettől még inkább úgy éreztem, hogy a fájdalmamat a végleges halál vethet véget. De ekkor azt mondta, hogy találkozott a barátnőmmel és életben van, vagy legalább is itt kísért, hogy eljöjjön szerelme és örök békére nyugodhasson.

-          Eszerint, ha engem is úgy szeretett a bátyám, mint én őt, akkor van esély arra, hogy lássam, ha vámpírrá változok?

-          Igen, de tudnod kell, hogy ennek az az ára, hogy a poklok poklát kell átjárnod. A vámpír életben vannak szabályok. Sosem lehetsz biztonságban. A vámpírvadászok megtalálhatnak, és ha rád találnak, meghalsz. A másik meg, hogy a vámpírok több kolóniában élnek és egymás ellenségei. Ráadásul a kolónia kiszabhatja, hogy az emberek, akik tudomást szereztek a vámpírok létezéséről megöljék őket. A mi kolóniánk talán a legbarátságosabb ebből a szempontból, mert mi mindig békében éltünk az emberekkel, sosem ölt meg egyikünk sem senkit, és ha más kolóniákról tudomást szerzünk, hogy meg akarnak szabadulni valakitől megmentjük.

-          Hogyan? Egyáltalán miért avatsz be ezekbe? –értetlenkedtem.

-          Azért, mert rád sokan pályáznak. Amikor megmentetted azt a lányt sok vámpírt feldühítettél. Az meg még egy ok, hogy tudsz rólunk és meg kell, hogy védjelek a kivégző testülettől.

-          Az, hogy hogyan védesz meg az én véleményemtől függ, vagy már elhatároztad?

-          Minden helyzetben megkérdezem, hogy mit szeretne. A lehetőségek a következők: kitörlöm az emlékezetét, vámpírrá változtatom vagy meghal. A legtöbben az emlékezettörlést választják. A másik kettő viszont nem zárja ki egymásból a másikat. Az csak is az alanytól függ, hogy vámpír lesz-e belőle vagy meghal.

A következő pillanatban viszont ez a beszélgetés komolyabbra fordult.

-          Szeretnél közénk tartozni? –tette fel a kérdést.

-          Nem akarok úgy élni, hogy nincs senki, aki megértené, hogy milyen fájdalmas az életem. Te tudod min megyek keresztül. Ha azt választom, hogy töröld ki az emlékeimet, akkor újból egyedül maradok. Ha vámpírrá válást választom és sikerülne is nem biztos, hogy találkozhatok Kyle-al, de legalább te ott lennél nekem. Viszont ha meghalok, vagy netalántán azt választom, arra sincs garancia, hogy ott rátalálok Kylera vagy, hogy boldogabb leszek.

-          Döntened kell, mert közelednek! –kezdett siettetni. 

-          Azt szeretném, hogy…

Az ágyamban ébredtem. Már világos volt.

8. Lara

Nagyot kortyoltam a forró teából, jól esett a meleg. Noah kedves szemekkel pásztázott, de nem zavart meg, arra várt, hogy magamtól kezdjek neki. Visszaraktam a csészét az asztalra, és megköszörültem a torkom, jelezve, hogy csak bele fogok a mesélésbe.

- Volt egy látomásom, rengetegen feküdtünk a földen vérbe fagyva, Tate és én is, sőt te ugyanúgy, és egy más számomra ismeretlen emberek. Egy lány állt köztünk, nem volt benne semmi különleges, de mintha ő okozta volna az egészet, habár talán csak átvitt értelemben, ez nem volt teljesen világos. Aztán jöttek képek, hogy meg kell találnom, és nem szabad hagynom, hogy Tate megölje, te érted ezt? – túrtam idegességemben szőke tincseim közé, közben könyökkel a combjaimra támaszkodtam, és a tenyereim közé rejtettem az arcom.

- Hűha, csatlakozzunk össze, oké? Hátha úgy jobban megértem – nyúlt felém, és a kezébe csúsztattam jobbom. Szemei fenn akadtak, ahogy létrejött a kontaktus. Megremegtem, de nekem fele annyi kellemetlenséget sem okozott, mint Noah-nak.

- Hűha, még egyszer – mosolygott rám kisfiús csillogással a szemében, még mindig nem tűnt ő az idősebbnek kettőnk közül, habár az volt. – Nem volt fekete a szeme?

- Nem, vagyis fogalmam sincs milyen a szeme, de a fekete feltűnt volna, meg amúgy is, ők már nem élnek – ráztam a fejem, éreztem, ahogy az összes apró szőrszál feláll a hátamon.

- Attól, hogy körülbelül 100 éve nem találkozott senki egyel sem, még létezhetnek – vonta meg a vállát, és felemelve a saját csészéjét kortyolt kettőt belőle.

- Nem szeretek róluk beszélni, Noah – hunytam le a szemeim, hogy valami kellemeset képzeljek magam elé, de egy lélektelen arc bámult rám éjfekete szemekkel. Megráztam a fejem, hogy eltűntessem a képet, de az valahogy újra és újra megjelent előttem.

- Tudom, de ők lehetnének a kirakós hiányzó darabjainak egyike. Na, ne nézz már úgy, mintha most pisiltél volna be – nevetett fel. – Nagyon remélem, hogy nem tetted, az egy új kanapé.

- Hahaha, a vicceid még mindig szarok, értem miért költöztem el – vágtam vissza, Noah szemei felvillantak, ujjai erősebben kezdték szorítani a csészét.

- Azt hittem, azért mentél el, mert beleszerettél egy elmebeteg vámpírba, és ahelyett, hogy a legjobb barátodra hallgattál volna, aki már szinte a testvéred volt, leléptél, és most hagyod magad kihasználni, de ha csak a vicceim voltak a bajok, akkor megnyugodtam – mosolygott rám cinikusan a végére, majd visszahelyezte az üres csészét az asztalra.

- Reméltem, hogy már túl vagyunk ezen – sóhajtottam, mire érdektelenül megrántotta a vállát.

- Én túl vagyok rajta, te jössz vissza mindig, mert kell a segítségem. Az a nyomorék még arra sem képes, hogy maga után rendet rakjon.

- Ez nem csak Tate-ről szól – akadtam ki, amiért nem képes átlátni a helyzetet.

- Mindig minden róla szól. Jaj, nem tudok elállni a szemeinek – vékonyította el a hangját, amivel véglegesen kiakasztott.

- Tudod mit, kapd be, ugyanolyanok vagytok mind! Nem vagy különb, mint Tate, kezet foghattok, két egocentrikus köcsög! – kiabáltam rá, majd állásba tornáztam magam, és az előszobába trappoltam, felkapkodtam a bakancsaim, majd lekaptam Noah egyik kabátját, hogy azért még se fagyjak meg, majd minden további nélkül kiléptem a folyosóra, és elindultam a lépcső felé.

- Lara, bocsánat – jött utánam, még arra sem szánt időt, hogy felvegyen egy cipőt, úgy zokniban követett.

- Mondd neki – emeltem fel a kezem, és bemutattam neki. – Igazad volt, leléptem, fel kéne fognom, hogy nem járkálhatok mindig hozzád, ha gondom van. Nagylány vagyok már, menni fog – mosolyogtam rá.

- A színészkedésed még mindig gyalázatos, próbálj egy kicsit hitelesebb lenni – megragadta a kezem, és visszahúzott, hogy aztán karjait óvón körém fonja. Csak álltunk ott csendben, arcom a mellkasának szorítottam, közel álltam a síráshoz, de sikerült tartanom magam. Lassan eltávolodtam tőle, és felvettem a szemkontaktust. Ajkai szólásra nyíltak, de mutatóujjammal megállítottam.

- Ne mondd ki – utasítottam, és kezeim közé fogtam az arcát, majd pipiskedve összeérintettem a homlokunkat. Kezei a derekamról a csípőmre csúsztak, és lehunyta a szemeit. Én is ezt tettem, és már jöttek is az emlékek. Minden, amit együtt éltünk át, és végen egy kép, amikor a bőröndjeimmel elhagytam a közös lakásunkat.

- Sajnálom – suttogta, meleg lehelete csiklandozta a bőröm. Megráztam a fejem, és eltávolodtam tőle, hogy szemeibe nézve egy mosollyal biztosítsam, nincs semmi baj.

- Én sajnálom – válaszoltam, és átkaroltam a nyakát, szorosan, egy olyan még levegőt se kapjon öleléssel. Újra a derekam köré fonta a karjait, és még pár percig úgy maradtunk. Hallgattam a szíve egyenletes dobogását, amitől már egészen elszoktam. Szellemek és vámpírok között élve egészen furcsán hatott egy egészséges szívverés.

- Most olyan emberi vagy – motyogta. – Utálom azt, aki vele vagy.

- Hé, ne rontsd el a pillanatot – vigyorogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Nem alszol itt? – kérdezte, barna szemei a reménytől csillogtak.

- Nem – mondtam határozottan, és hátráltam egy lépést. - Jobb lesz neked is, ha elmegyek.

- Rendben, de holnap reggel hívj fel, addigra megpróbálom kideríteni ki ez a csaj, oké?

- Persze, akkor majd találkozunk valamikor, a kabátot majd visszaadom – mosolyogtam rá, amit egyből viszonzott is.

- Szia – köszönt el, és felém lépett, hogy a homlokomhoz szorítsa az ajkait.

- Szia – motyogtam, majd integettem neki, ahogy visszasétált a lakásba. Miután eltűnt az ajtó mögött, elindultam, és lassan lelépcsőztem, közben előhalásztam egy hajgumit a nadrágzsebemből, és ki már összekötött hajjal értem.

- Na végre, reméltem, hogy még ma ki jössz – jött mögülem egy ismerős mély hang, mire megugrottam, de sikerült időben rendeznem a szívverésem, hogy neki ne tűnjön fel az ijedségem.

- De cuki vagy, hogy megvártál, ja, várj, igazából csak magad miatt tetted – fordultam felé, Tate arca felderült, és felém lépdelt.

- Meddig durcizol még, elég unalmas így – biggyesztette le az alsóajkát játékosan, majd az ajtó felé bökött. – Miért kell ennek a buzinak a segítsége?

- Imádom, hogy mindig egymást tudjátok szidni – sóhajtottam fel, és elindultam előre, hazafelé. Tate követett, kicsit lemaradt tőlem, de olyan volt, mintha a nyakamban lihegne.

- Megbocsátottál már? – kérdezte, mire megfordultam a tengelyem körül, öklöm pedig találkozott az állkapcsával.

- Hű, ha most ember lennék, tuti fájna, de hát nem vagyok – simogatta meg az állát, és rám vigyorgott. – Ez bók volt! – tette hozzá, ahogy összeszűkültek a szemeim.

- Csak maradj kussban – morogtam, mire elvigyorodott, jobbját átvetette a vállamon, és kívülről nézve, mint két barát egy buli után kezdtünk el sétálni.

- Szerintem akkor is meleg – törte meg a csendet, amit csak egy hasba vágással jutalmaztam. 

*F

7. Audry

Calebnek különleges, kedvességet sugárzó arca volt, barna, oldalt kicsit rövidebb, felül kusza haja tökéletesen illett a vonásaihoz, de, nem is tudom...úgy értem, gyönyörű, császár kék szemei voltak, de mintha azokban régóta kialudt volna az a bizonyos szikra, kicsit olyan volt, mintha üvegszemekkel tekintett volna rám.
- Sajnálom, de nem lenne értelme - simítottam egy tincsemet a fülem mögé. Láttam azt a parányi hitetlenkedést, ami átsuhant az arcán, amikor azt mondta, vámpír. Ez persze teljesen érthető, legszívesebben én sem hinnék magamnak,de a sötét, magabiztos szempár még mindig ott lebegett a szemem előtt, akárhányszor elkalandoztam. - Jobb, ha elmész - mosolyodtam el halványan, biztatásul.
- Biztos vagy benne? - kérdezte, keskeny vonallá szűkítve szemeit.
- Nem ismerlek és te sem ismersz engem. Nem kell vigyáznod rám, nem tartozol felelősséggel, ráadásul elég, ha egyikünket reggelizni meg egy vámpír.
- Lehet, hogy nem ismerjük egymást, de attól még segíthetnék - próbálkozott tovább. Te jó ég! Tipikus jófiú. Csóró srác, ha tudná, hogy minden lány pontosan ilyen legjobb barátra pályázik, biztosan változtatna kicsit a modorán.
- Szia - álltam fel, majd kinyitottam a lépcsőház folyosójára vezető ajtót. - Ha jót akarsz magadnak, hátul mész ki - tettem hozzá, miután felállt az asztaltól. - Ja - turkáltam a farmerem zsebében -, javíttasd meg a kabátot - nyomta a kezébe némi pénzt.
- Hagyd csak  - legyintett, majd , talán némi csalódottsággal az arcán végre lelépett.
Pont az hiányzott nekem, hogy egy magafajta rendes srác lógjon a nyakamon. Most valahogy egy kigyúrt vámpírvadásznak jobban örültem volna. Azt hiszem, jobb lenne utána nézni, hogy egyáltalán létezik-e ilyen...Ha jobban belegondolok, lehet hogy valami Kannibál szektának tetszettem meg, és az az önelégült seggfej nyerte a kört.
Ahogy becsuktam a srác után az ajtót, lekapcsoltam az előszobában égő villanyt és bereteszeltem az ajtót. Kihúztam mindent aminek hangja lehet és szép sorban leengedtem a redőnyöket. Utoljára anyuék szobáját hagytam. Egyrészt azért, mert az volt a legtávolabb, másrészt pedig azért, mert rettegtem attól, hogy mit látok majd.
A hálójuk ajtójának tapasztottam a fülemet, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Minden egyes milliméter után egyre jobban remegett a kezem. Amikor az ajtó, nyikorgó hangot kiadva kinyílt, a szobában uralkodó sötét miatt képtelen voltam kivenni, hogy az ágyban ott vannak ők is, vagy csak a takarójuk sziluettjét látom.
Óvatosan feltekertem a világítást éppen csak annyira, hogy láthassam, ők azok. Mert, hogy ők voltak. Mélyen aludtak, mintha mi sem történt volna. Halkan lehúztam a cipőmet, majd bebújtam közéjük. Egyikőjük sem vett észre, még akkor sem, amikor megfogtam mindkettejük kezét.
- Veletek kellett volna mennem - csordult végig az arcomon egy könnycsepp. Néhány percig még ott feküdtem köztük, majd hangtalanul kimásztam az ágyból és becsuktam magam mögött az ajtót. A szobámba siettem és bedobáltam pár létfontosságú dolgot egy mély hátizsákba, aztán bekapcsoltam a gépemet és jobb híján rágugliztam ezekre a vámpír dolgokra. Bizonyos kutatások szerint (hahaha) már halottnak kéne lennem, de minimum vámpírnak. Azt is olvastam, hogy a vámpírok nappal nem mehetnek ki, egy épületben kell tartózkodniuk, különben szénné égnek, plusz volt még egy csomó vallásos dolog is, amire nem maradt időm.
Anyuval, vészhelyzet esetére elrejtettünk egy bankkártyát a kamrában. Olyasmire gondoltunk,mint hirtelen jött bál vagy cipővészhelyzet. Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy egyszer vámpírok elől való bujkálás miatt kell majd a pénz.
Ahogy elkészültem, felhúztam  bakancsomat és felkaptam egy vastag kabátot, majd, amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. Úgy terveztem, hogy visszaérek még napkelte előtt, remélve, hogy nekik semmi sem tűnik fel a lányuk természetfeletti kalandjaiból.
Mivel a biciklimnek enyhén kicsorbult a kereke és a fék sem igazán működött, inkább busszal mentem. Fogalmam sem volt, hogy honnan keríthetek az éjszak közepén repülőjegyet mondjuk, hm, az Északi-sarkra.
Minden utazási iroda zárva volt, a netes rendeléshez pedig nem értek, a repülőtér meg enyhén messze volt gyalog, a tömegközlekedés pláne nem szerepelt a lehetőségek között. Már három óra volt. A telefonomon próbáltam csekkolni a menetrendet,amikor valaki megszólított.
- Helló, Audry Mann -hallatszott egy mély, érdes hang a hátam mögül.
- Tessék? - fordultam meg. Egy rövid, fekete hajú férfi állt velem szemben. Ha jobban belegondolok, inkább fiú. Nem sokkal lehetett idősebb mint én. Vonásai határozottak voltak, széles állcsontja és kissé vaskos szája tökéletes összhangban volt a hatalmas, sötét szempárral. Arcát erős, fekete szemöldöke tette még karakteresebbé. Teljesen feketébe volt öltözve, hátán pedig valami szabja szerű lóghatott. - Király!Te mi vagy? Várj, vérfarkas? Démon? Vagy tényleg valami Kannibál szekta zaklat?
- Rosszabb - villantott rám egy, a vámpíréhoz hasonló, egoista félmosolyt.
- Van rosszabb? Tudod mit, inkább döfd belém azt a szart - biccentettem a fegyvere felé. Még engem is meglepett, hogy mennyire lazán, szinte félelem nélkül reagáltam. Miért nem futok el, mint egy sima tini? Miért ácsorgok itt és nézek farkasszemet az ultra szexi halállal?
- Tökösebb vagy, mint mondták - nevette el magát.
- Ki mondta? A vámpír spanod? Vagy az a csaj, akitől feláll a szőr a hátamon? - kérdeztem.
- Igazából - tett egy lépést felém -, az öcsém.
- Te is vámpír vagy? -ráncoltam össze a szemöldököm.
- Nem. Annál sokkalta veszélyesebb - nézett egyenesen a szemembe. A tekintete üresebb volt, mint bárkié, akivel eddig találkoztam. Ekkorra annyira közel volt,hogy végre előtört belőlem némi pánik és előhúztam a gáz sprayt, amit anyu adott oda, még Szilveszterkor. - Komolyan? - ráncolta a szemöldökét.
- Egy próbát megér - motyogtam, majd az arcába fújtam.
- Szép volt - hessegette el a szürke gomolyagot. Az arcán semmiféle érzelem sem látszódott, még csak fel sem szisszent, pedig egyértelműen látszott, hogy a spray vörösre marta a szemét.
- Sajnos nem volt időm elolvasni a Hogyan nyírjunk ki alvilági köcsögöket című könyvet - vontam vállat. - Esetleg segíthetnél.
- Remélem nem akadsz ki nagyon, de nem sok esély van rá, hogy megölj - tárta szét a karját. - De tudod mit? Unom a fecsegést - hajolt le, majd kapott fel a vállára, egyetlen szempillantás alatt.
A fejemben lüktető véren és a combomat szorító vasmarkain kívül nem igazán tudtam másra koncentrálni, így amikor megérkeztünk, fogalmam sem volt, hogy merre lehetek. Komolyan, kb. hány pokolfajzat vadászik még rám?
- Tate nem tudja, hogy velünk van? - kérdezte egy mély, mégis női hang. Semmit sem láttam, mivel egyrészt sötét volt, másrészt az a valaki, aki felkapott, még mindig nem rakott le.
- Hah, ennyire amatőrnek nézel?
- És a médium?
- A látomásait szinte lehetetlen megszüntetni, de egy mágus elintézte, hogy kicsit összezavarodjon.
- Szép munka, Tyler, vidd hátra, aztán beszélünk - lágyult el a nő hangja. Mintha azzal, hogy hozzátette, aztán beszélünk, megcsókolta volna Tyler (mint kiderült) nyakát.
Ő természetesen engedelmeskedett és tovább indult. Amikor végre lerakott, nagy meglepetésemre egy kipárnázott ágyon találtam magam. A szoba ugyan sötét volt, de mégis kellemes és rendezett.
- Ha a seggeden maradsz, van rá esély, hogy még holnap után is életben legyél, rajtad múlik - vetette oda, mielőtt távozott.
*E

6.Caleb

Hazaértem. Anyukám faggatásba kezdtek.
- Végre nem vagy naphosszat a szobádba zárkózva és találkozol a barátaiddal. Azt hittük apáddal, hogy sose mész már máshova a temetőn kívül. -jegyezte meg anyu, ahogy beléptem az ajtón.
- Sosem lesz olyan mint előtte, de igyekszem továbblépni. Szilveszterkor megfogadtam, hogy újból élni fogok. -büszkén meséltem anyunak.
A rövid bájcsevej után a szobám felé vettem az irányt. Tapogatni kezdtem a nadrágom zsebét, mert azt terveztem felhívok egy rég nem látott ismerősömet. De mindhiába, mert a farmerem, csak zsebkendőt rejtett. leszaladtam, hogy a kabátomat is szemügyre vegyem, hátha a zsebében ott lapul a mobilom.
- Anyu hova raktad a kabátomat? -kissé már indulatosan kérdeztem tőle.
- Caleb, itt van egy kabát, de nem hiszem, hogy ez a tiéd lenne, mert nem tűnik túl férfiasnak, vagy most ez a divat? -próbált viccelődni.
- Ilyen nincs, rajta maradt a kabátom?! -tettem fel magamnak a kérdést.
Kirohantam a házból és a garázs felé futottam. Szerencsére apu éppen, akkor ért haza és helyettem is felnyitotta a kaput. Mielőtt beállhatott volna felkaptam a biciklimet és útnak indultam. Már az első utca megtételekor az arcom égett a hidegtől, átfagytam a hűvös szellőtől. Nem csodálkozok rajta, hiszen nem volt rajtam pulcsin felül semmi melegítő réteg. Siettem amilyen gyorsan csak lehet. Végül az utolsó kanyarnál összeütköztem egy Monten-Bike-sal. Szerencsémre semmim sem sérült meg, viszont a lánynak, akivel történt az ütközés, nem mondhatja ezt el magáról. A kabátja beleakadt egy ágba, ami felhasította és lyukat ütött rajta. A lábszára vérzett. Feltettem az első kérdést, ami a sokk után kijött a számon.
- Élsz? -közben a vállához értem.
Közben még tettem fel kérdéseket, de valószínűleg nem jutott el hozzá.
Ő csak annyit tudott mondani
- Asszem. -megnyugvásomra végre meg tudott szólalni.
- Egyébként csak azért jöttem, hogy megnézzem minden rendben van-e veled. De miért pattantál meg, a barátnőd nem mondta, hogy maradj otthon? -értetlenkedtem.
- Milyen barátnőm?
- A neve Lara, legalább is nekem ezt mondta.
Miközben tovább beszéltem hozzá felsegítettem. Látszódott rajta, hogy nincs képben, hogy fogalma sincs ki lehet az a Lara.
- Egyébként én Caleb vagyok. És te? -mutatkoztam be illendően.
- Honnan ismersz? Mit keresel itt? -tette fel a kérdéseit.
- Egy sikátorban találtam rád. Elájultál, mert hát... Igazából a kabátomért jöttem.
- Szóval ő az, a barátnőmnek adja ki magát. -kezdett magában beszélni, ami megrémített.
- Látom hiába siettem már felvenni nem tudom a kabátomat, viszont a telefonomat ide tudod adni? -próbáltam nem rákérdezni arra, amiről beszélt.
- Igen, tessék. De elmondanád nekem mi történt, mikor rám találtál és hogy jutottam haza? -kezdett magához térni és nem rébuszokban beszélni.
- Ha előbb beinvitálsz a házatokba. Bocsánat az udvariatlanságomért, de nincs az a 40 fokos meleg és a kabátom nem tudja teljesíteni a szolgálatát.
- Nem mennénk inkább valami kávézóba? -kissé titokzatoskodott.
- Félsz visszamenni, vagy csak a szüleidtől félsz, hogy mit szólnának, ha egy fiút vinnél haza? -próbáltam megérteni.
- Nem erről van szó. Csak... Na jó, ha megígéred, hogy előbb te benézel.
Mind a ketten felkaptuk a biciklinket és elindultunk a háza felé. Pár perces késéssel végre megtudtam a nevét is.
- A nevem Audry.
A ház előtt letettem a biciklimet, majd Audry is. Közeledtem az ajtó felé. Megragadtam a kilincset és benyitottam. Halk léptekkel mentem egyre beljebb. Egy pisszenést sem hallottam.
- Most már jöhetsz nincs senki. -szóltam Audrynak.
- Na végre. akkor elmeséled, hogy mi is történt velem, amíg nem voltam magamnál és hogy is találtál rám? -sietettet, szemeiben látszott a kíváncsiság.
- Az sétálóutcán lassú létekkel haladtam hazafelé, mikor meghallottam a sikolyodat. Egy sikátornál találtam rád. Furcsán hangzik és biztos őrültnek fogsz tartani, de egy vámpír szívta a véredet. Mikor meglátta, hogy feléd közeledek elment. Megtaláltam a lakcímkártyádat és hazahoztalak. A házatok előtt várt a barátnőd Lara, akinek átadtalak, hogy ne legyen furcsa, hogy egy idegen fiú hoz haza totál kiütve. Aztán hazamentem, észrevettem, hogy nálad maradt a kabátom és a telefonom és visszajöttem. Egyébként érdekelt, hogy mi volt veled.
- Nagyon köszönöm, de tudod nekem nincs Lara nevű barátnőm.
- De ha már elmeséltem neked, amit tudok, beavatsz abba, hogy miért menekültél el itthonról?
Kételyek merültek fel benne, láttam, hogy nem tudja mi a jó, ha elmondja vagy ha hallgat.
Végül a mellett döntött, hogy...
*B

5. Lara

Sosem értettem magam, ha Tate-ről volt szó, az érzéseim mindig elvakítottak vele kapcsolatban, és mindig el tudtam felejteni mindent, amit tett bármily szörnyűek is voltak azok, még akkor is, ha neki egy pillanatra sem voltam fontos. Én csak egy eszköz voltam neki, egy pajzs, ami megvédi, ha arról volt szó, hisz ha nem lettem volna félig a túlvilágon ugyanúgy megölt volna, mint bárki mást. A kilincsre csúsztattam a kezem, hogy becsukjam az ajtót, de ahogy hozzáértem az egész testemen végig futott egy kellemetlen érzés, megrázkódtam, és a térdemre rogytam. Kapkodtam a levegőt, szemeim kitágultak, a képek pedig összevissza villództak előttem. Fejem előre bicsaklott, ahogy véget ért a roham, és nyakamban lógó lánc medálja köré fontam az ujjaim. Kortyoltam jó pár mélyet az éltető oxigénből, majd megkapaszkodtam az ajtóban, és habár nehezen, de állásba tornáztam magam. Forgott körülöttem minden, fekete pöttyök homályosították a látásom. Többek közt ezért utáltam az ilyen látomásokat, utánuk hányinger, és ami még annál is rosszabb erős halálfélelem jön rám, de akkor valahogy még erősebben hatott. Egy kéz simult a vállamra, tudtam, hogy Cher az, a szellemek érintése sokkal lágyabb, mint az élőké, végső soron éltem még, habár ez egyik felem a túlvilágon volt.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, mire bólintottam, és halványan rámosolyogtam a lányra. Cher volt az úgymond házi szellemünk, itt ölték meg, így hát a lelke ide ragadt, sosem kérdeztem meg miért nem akart nyugalomra lelni, és miért maradt inkább itt, de nem volt hozzá semmi közöm, így nem tettem.

- Persze, csak takarítanom kell Tate után – sóhajtottam fel, és átléptem a küszöböt. – És most sokkal bonyolultabb lesz, mint általában.

- Sok szerencsét – integetett, majd meg sem várva, hogy lereagáljam, vagy, hogy elmenjek, eltűnt. Megrántottam a vállam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Arra szükség lesz – motyogtam, és gyors léptekkel elindultam Tate és a lány után. Mikor kiértem az épületből tudatosult, hogy nem lett volna baj, ha kabátot is veszek fel. Azonnal kirázott a hideg, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Tate-et kerestem a szememmel, és nem is kellett sok azonnal kiszúrtam.

- Jött valami gyerek, és elvitte – magyarázta idegesen, kezeivel rásegítve. Megragadta a karom, ahogy odaért hozzám, és erősen megszorította. – És ráadásul kurva szarul vagyok, mintha savat nyeltem volna. – Hűvös lehelete a nyakamon csapódott le, ahogy felém hajolt. Kitéptem magam a markából, és ellöktem.

- Menj vissza, én elrendezem ezt – mondtam lassan, próbáltam nem kiborulni.

- Dehogy, még él a csaj, addig nyugszom le, még ki nem tépem a szívét, és nyalom le róla a vérét – vigyorgott rám kajánul.

- Remélem, tudod, hogy ezt mind veled kéne megtennie már valakinek – mormogtam, mire megvonta a vállát.

- Az majd te leszel egyszer, addig élvezem, hogy élek – kacsintott rám, és épp indulni készült, mikor elkaptam a felsője szélét.

- Tate, kérlek, egyszer tedd azt, ami mondok – néztem fel rá, pislogott párat, majd lehunyta a szemeit, és kifújta a levegőt.

- Jó – nyögte ki végül, és ahelyett, hogy eltűnt volna a sarkon, visszaindult a lakásba. Ez annyit jelentett, hogy adott tíz percet elintézni a dolgokat, és ha addig nem érek vissza, akkor leszarja az egyezséget, és megteszi, amit akart. Ismertem már rég.

Futni kezdtem, közben előkaptam a telefonom, körülbelül 20 percem volt, hogy a megfelelő házhoz érjek, ami meglehetősen lehetetlennek tűnt gyalog. A megállónál lelassítottam, és mosolyogva nyugtáztam, hogy bizony a menetrend az én javamra játszik. Felvillant egy szám a korábbi látomásomból: 77, és épp akkor fordult be a sarkon egy troli, a 77 pedig ott világított rajta. Előre furakodtam, és egy bájosnak szánt mosolyt villantotta a sofőrre, aki megforgatta a szemeit, de nem küldött le. Hátra sétáltam, és leültem egy sapkás srác mellé. Ahogy rápillantottam felrémlett még egy dolog: a sapkájának mintája, azt is láttam korábban. Kifelé kezdtem bámulni, figyeltem, ahogy város elsuhan mellettem. Egy olyan környékre értünk, ahol még sosem jártam, mégis mintha minden részét ismertem volna. Felálltam, és megnyomtam a leszállásjelzőt, a troli nagyot fékezett, majd nem el is vesztettem az egyensúlyom, de a sapkát viselő srác megtartott. Észre sem vettem mikor állt fel, aztán leesett. Lágy érintés, érzem, de még sem. Egy szellem.

- Köszönöm – motyogtam, mire bólintott, és visszaült. Nem volt időm, hogy foglalkozzak vele, pedig szívesen megtettem volna, hisz habár az élőkkel érzéketlen vagyok, a szellemekkel igen is jól kijövök. Intettem a srácnak, mire ő biccentett felém, szinte kiugrottam a troliból, és siettem is tovább. Megtaláltam a háztömböt, amit kerestem, de a lányka és az a srác, aki elhozta még nem voltak ott. Öt perc után már kezdtem ideges lenni, fél másodpercenként vettem elő a telefonom, hogy megnézzem az időt. Egy mosolyt erőszakoltam az arcomra, ahogy megláttam két alakot felém közeledni, és igyekeztem nagyon kedves lenni.

- Hál’ Istennek, hogy megvan – kaptam a kezem a mellkasomhoz -, Hol találtad meg? Tudod, mit, inkább átveszem – játszottam a barátnő szerepet, majd átvettem őt a fiútól. Átkaroltam a derekát, a karját pedig átdobtam a vállamon. Egy gyors báj csevejt megejtettem a sráccal, aki nem volt kiborulva, pedig azt hittem meg fog látszódni, hogy látta Tate-et, mindenesetre jól titkolta, ha igen. Felé nyújtottam a kezét, és rá mosolyogtam, ám mikor a bőrünk találkozott kirázott a hideg, a mosoly pedig az arcomra fagyott. Éreztem, ahogy a halál ridegsége végigfut az ereimben, Caleb –ahogy az előbbiekben bemutatkozott - egyértelműen erősen kapcsolódott a túlvilághoz. Megszorítottam kicsit a kezét, próbáltam mélyebbre ásni, de nem találtam semmit. A sötét, fájdalmas érzésen kívül nem éreztem semmit. Lassan elengedtem a kezét, ő pedig, elköszönt, csak figyelmet távolodó alakját.

- Köszönöm – kiabáltam még egyszer utána, miután már elindult legjobb barátnőhöz híven. Kész élmény volt fellépcsőzni egy zsákkal az oldalamon, a lakásuk ajtajában megálltam, és előhalásztam a zsebéből a kulcsokat. Szerencsémre az előszobában még nem vett észre minket senki. Leültettem a még mindig eszméletlen lányt a feltételezéseim szerint cipőket rejtő szekrénykére. Összegörnyedt egy kicsit, de legalább nem esett le onnan. Halkan sétáltam beljebb, hogy leellenőrizzem a terepet. Úgy ahogyan sejtettem a lakás üres volt, visszasétáltam az előszobába, bezártam a bejárati ajtót, és a kulcsot a zárban hagytam a biztonság kedvéért. A szobájába vonszoltam a lányt, könnyű dolgom volt, hisz hiába ne jártam még soha a házukban, mindent tudtam, hogy hol van, médium előny. Megmosolyogtam ezt a gondolatot, és lefektettem Miss Problémát az ágyára.

- Nem bírtad ki, ugye? – fordultam meg, Tate beharapta az alsóajkát, és olyan ártatlanul pillantott rám, hogy majdnem sikerült átvernie.

- Csak még egyszer hadd próbáljam meg – könyörgött, és lépett egyet felém. –  Csak kitépem a szívét, aztán hazamegyünk, és esetleg megvigasztallak, hm?

- Komolyan Tate, húzz el innen! – rivalltam rá, mire meghökkent egy kicsit. – Ne szórakozz velem – suttogtam a végét, és akkor egy pillanatra talán igazi érzéseket láttam a szemében. Sötét íriszei újra elhidegültek, és eltüntette a köztünk lévő távolságot.

- Csak még egyszer! Megölöm! Esküszöm! – folytatta, de csak megráztam a fejem.

- Menj el – mondtam, habár hangom közel sem volt annyira biztos, mint korábban. Kiborult, hangja remegett a dühtől, végül a szájára tapasztottam a kezem, és távozásra bírtam, habár nem erőszak nélkül, majd én is követtem ki.

- Mi a fasz van, Lara? – lökött neki a falnak, majd kezeivel megtámaszkodott a fejem mellett.

- Látomásom volt – magyaráztam, mire felvonta szemöldökét. – Én sem értem, de muszáj távol maradnunk ettől a lánytól, veszélyes lehet ránk nézve. Érzem, Tate, itt van benne ez a kibaszott érzés, hogy meg fogok halni – a hangom felvett egy hisztérikus színt, és egy könnycsepp száguldott végig az arcomon.

- Nyugi – suttogta Tate, és a vállamra hajtotta fejét. – Mindig szoktad érezni egy-egy roham után.

- De az maximum öt perc után elmúlik, ez pedig csak erősödik bennem.

- Megölöm, és jól leszel – próbálkozott ismét, mire megragadtam mindkét karját, és belé mélyesztettem a körmeim.

- Legalább akkor jól tudnád eljátszani, hogy érdekel, mi van velem, de téged csak a gyilkolás foglalkoztat – löktem el magamtól. Megrázta a fejét, de már mindegy volt. – Keress egy új kapcsot, végeztem veled.

- Lara – nyúlt felém, de ellöktem a kezét.

- Menj el, Tate – néztem rá komolyan, neki pedig nem kellett kétszer mondani. Sóhajtva nyitotta be a szobába megint, de a lány nem feküdt az ágyában, azonnal a nyitott ablakhoz rohantam, és kibámultam az utcára. Nem volt senki, csak egy idős férfi sétált át a zebrán, majd tűnt el egy sarkon. Idegesen kaptam elő a telefonom, és tárcsáztam az első nevet, háromszor csengett ki, mire végre felcsendült a jól ismert bohókás hang.

- Na, milyen természetfeletti katasztrófát okozott már megint Tate, hogy az én segítségem kell?

*F

4. Audry

Az ijedtség a döbbenet, a sokk és még ezer olyan érzés kavargott bennem, amit akkor, ott képtelen lettem volna megfogalmazni. A csuklómból ömlött a vér és tudtam, hogy utánam fog futni, tudtam, hogy nem azért engedett el, mert hagy elmenni, hanem mert egy vérbeli barom akinek van képe játszadozni velem, mielőtt egy rutinszerű mozdulattal megölne. Amikor megláttam az ajtóban tudtam, tudtam, hogy nem kiszívták a nyakamat, jobban mondva nem abban az értelemben. Talán még nem fogtam fel, talán el sem hittem, talán csak álmodtam...vagy totál végem lesz két másodpercen belül.
Futottam, ahogy csak tudtam, mi több, az adrenalintól szinte már nem is éreztem a csuklómba hasító fájdalmat. Éppen kikanyarodtam az utcából, rosszul véve a kanyart, így a jobb vállammal rendesen nekiütköztem a falnak, ami lassította a tempómat.
- Gyors egy liba vagy, az egyszer biztos - lihegte a fülembe, miután rám vetette magát. - Gyorsabb mint gondoltam - hallottam egyre közelebbről a hangját, majd egy erőteljes mozdulattal megfordított, hogy vele szembe kerüljek. - Pf, hány éves vagy, tizenöt? - vigyorgott rám. A hajának nap szívta, fakó barna árnyalata volt, a szemei pedig olyannyira sötétek voltak, hogy a gyér utcai világításban teljesen démonian hatottak. Volt valami leplezhetetlen gonoszság a vonásaiban, olyasmi, amit az ember az első pillanatban felismer. Tekintete tele volt gúnnyal és önbizalommal. - Mi van, elakadt a lélegzeted? - túrt a hajába önelégülten.
- Menj a picsába! - ordítottam rá, majd a lábaimmal rugdosni kezdtem, ahol csak értem.
- Nyugodtan, szeplőske, hidd el, neked jobban fáj mint nekem - röhögött a képembe, majd megvillantotta tűhegyes metszőfogait és felém hajolt, miközben egyenesen a szemebe nézett. Nem fordítottam el a fejemet, mivel tudtam, hogy a nyakamra pályázik, igyekeztem állni a tekintetét, próbáltam úgy tenni, mintha nyugodt lennék és egyáltalán nem félnék attól ami most következik, de amikor már túl közel került az arcomhoz, önkénytelenül könny csordult ki a szememből és sikítani kezdtem, ahogy csak tudtam.
Tudtam, hogy nem fogja érdekelni, ezalatt az egy perc alatt, amit vele töltöttem, teljesen kiismertem. Egoista, nagyképű, arrogáns. Nem az a fajta, aki megkegyelmez egy magamfajta ágról szakadt kislánynak.
Aztán minden mindegy lett. Félresöpörte a hajamat, én pedig akármit csináltam a kezeimmel, mintha meg sem érezte volna...majd belém mélyesztette a fogait. Furcsa, euforikus érzés volt, először színes foltokat láttam,majd minden elsötétült. Nem pörgött le előttem az életem és egy idő után már nem is hadonásztam. Nem arról van szó, hogy beletörődtem a halálomba, egyszerűen a testem elernyedt és először mozogni, majd gondolkodni sem voltam képes.

- Komolyan, Tate! Húzz el innen! - hallottam tompán, de érthetően egy nő hangját.
- Csak még egyszer! Megölöm! Esküszöm! - a kissé rekedtes és talán kétségbeesett hang hallatén görcsbe rándult a gyomrom, a hátamon pedig felállt a szőr.
- Menj el!
- Miért nem működött neki a szaros emlékezettörlés? Miért nem öli meg a harapásom? Mi a...?
Aztán csend lett. Óvatosan kinyitottam a szemem. A nő, akit követtem a vámpír házához,annak szájára tapasztotta a kezét, majd kívül lökte az ajtón.Igyekeztem mozdulatlan maradni. Azt hiszem, egyelőre sikerült eltitkolnom, hogy felébredtem, ugyanis a nő egy másik ajtón át távozott a szobából. Ahogy az amúgy nyikorgó kilincs újra hangtalan lett, óvatosan feltápászkodtam. A fejen hasogatott , a csuklómon pedig egyértelműen látszottak a fognyomok.
Csak ekkor jöttem rá, hogy a saját hálómba vagyok. A mobilomért nyúltam, ami mindig az éjjeliszekrényemen várt rám tettre készen, ám nem hogy az, de semmi más sem volt ott. A fiókjaimat kirángatták, a szekrényemből pedig kiborigattak néhány stóc ruhát. A nyitott ablak felé másztam. Nem ez lett volna az első eset, hogy ott távozok, mivel a tűzlétra közvetlenül a párkányom alatt kezdődött. Hangtalanul próbálta elhúzni a függönyt, amikor magassarkút hallottam végigkopogni a folyosón lévő csempén. Az ablak helyett az ajtóhoz rohantam, még épp időben. Amikor a nő benyitott, látta, hogy eltűntem, sőt, tekintetét egyből az enyhe szellőtől lebegő függönyre szegezte, majd odarohant és a párkánynak támaszkodva kihajolt. Ebben a pillanatban kirohantam az ajtón, felkaptam anyu táskáját, ami mindig az előszoba padlóján hevert, és meg sem álltam, amíg el nem rejtőztem a lépcsőház alaksorában lévő kazánházban. Ide csak kóddal lehet lejutni, szóval ezzel nyertem egy kis időt. Elkezdtem turkálni anya hatalmas táskájában. A kulcsokat kerestem, amikkel ki tudom nyitni a garázst, vagy a lenti raktárat. Szerencsére hamar a kezembe akadtam. Erősen szorítottam őket, nehogy összekoccanva hangot adjanak ki, majd visszaindultam. A táska tartalmát odalent hagytam, csak néhány létfontosságú dolgot hoztam magammal. Anélkül feljutottam, hogy bárki is észrevett volna, majd kivettem a Monten Bike-omat, felültem rá és olyan tempóval kezdtem hajtani egy, a tömbünket elkerülő úton, ahogy csak tudtam. Már-már örültem, hogy megúszhatom a dolgot, eltűnhetek innen és bevonulhatok egy elmegyógyintézetbe, amikor kifordultam az utcából és, a teljesség kedvéért, karamboloztam egy másik biciklissel. Olyan erővel csapódtam neki, majd a földnek, hogy sokáig villódzó fehér foltokon kívül semmi mást nem láttam. A kabátom beleakadt egy ágba, ami hosszú lyukat hasított belé, amin szivacspárnák kezdtek kifelé folyni, a nadrágom jobb szárán pedig minimum húsz centi hosszan látni lehetett az alsó lábszáramat, ami akkor elég durván vérzett.
- Élsz? - mozgatta meg valaki a vállamat, mire felé fordítottam a tekintetemet. Mivel sikerült úgy esnem, hogy a fejemet is rendesen beverjem, nem láttam élesen a vonalait.
- Asszem'- nyöszörögtem.
- Hé, én azért jöttem, hogy megnézzem egyben vagy-e! Otthon kellett volna maradnod, a barátnőd, Lara azt mondta, vigyáz rád. Aggódott érted, a házatok előtt várt - hadarta a hang, mely határozottan egy fiatal sráchoz tartozott, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszél és, hogy ki az a Lara...
*E