Rettenetesen hideg volt. Összeszűkült, kialvatlan tekintettel a huzat forrását kerestem. Egy sötét, üres szobában voltam. Az egyhangúságát csupán egy, körülbelül két méter magasan lévő, nyitott ablak törte meg.Fel kellett másznom, nem tudtam, hogyan, abban viszont biztos voltam, hogy ki kell jutnom. Ugrálva próbáltam megkapaszkodni a párkányban. Csak sokadjára sikerült felkapaszkodnom, majd a falnak tapasztottam a bakancsom talpát és lendületet véve felküzdöttem magamat az ablakba. A fémes párkány mély sebet vájt az ujjaimba. A fájdalomtól legszívesebben elsírtam volna magam, de akkor hangokat hallottam odakintről. Átbújtam a szűk nyíláson, mire egy lucskos sikátorban találtam magam. Az imént hallott neszek egyre távolodtak, én pedig késztetést éreztem rá, hogy kövessem azokat. A pulóveremet a kézfejemre húztam, azzal valamelyest felitatva a vért az ujjbegyeimről. Lassan sétáltam kifelé a sötét, nedves zsákutcából és fogalmam sincs miért, de egyre világosabb lett. Mire kiértem a tömbök közül, a város reggeli, kissé rohanó, mégis napsütéses és enyhén havas képe tárult elém. A kedvenc kávézómmal álltam szemben. nem is emlékeztem rá, hogy van errefelé ennyire mély és gusztustalan sikátor. Az emberek, mintha tudomást sem vettek volna rólam, elsuhantak mellettem, fülükön a telefonnal és ezer gondolattal a fejükben. Magamba szívtam azt a bizonyos friss, reggeli illatot, amit szinte el is felejtettem, mióta nem jártam annyit errefelé. A kabátzsebembe túrtam és örömmel tapogattam meg a benne lévő néhány érmét. Azt hiszem, pont elég egy jó Lattéra.
Amikor zöldre váltott a lámpa, átsiettem a sugárutat átszelő zebrán, majd benyomtam az aprócska kávézó ajtaját. Nora, az eladó azonnal megismert, de megszokott, kedves mosolya és csillogó szeme most olyan komor volt, mint még soha ezelőtt. A kávémra viszont egy perccel se kellett tovább várnom.Leültem az ablak melletti boxba és próbáltam elraktározni a Latte ínycsiklandozó illatát.
Néhány perccel később az ajtó feletti csengő újra megszólalt és egy ismerős arc lépett a kávézóba. A pultnak támaszkodva számolgatta az aprókat a tárcájában, amíg a rendelése el nem készült.
Amikor megkapta a tojássalátás szendvicsét, körül nézett, majd a mellettem lévő asztalnál ült le. Igaz, hogy próbáltam nem rá nézni, mivel a múltkor elküldtem, de azért egy köszönés belefért volna.
Caleb határtalan mohósággal falta fel a reggliét. Olyan volt, mintha már vagy egy hete nem evett volna. Eddigre egyáltalán nem törődtem azzal, hogy észre vesz-e, szinte megállás nélkül bámultam. Volt benne valami teljesen más, valami apró gonoszság a szemében, ami eddig egyértelműen nem volt ott. Továbbra sem vett észre. Még akkor sem, amikor szó szerint elnézett mellettem, hogy az utcát figyelhesse. Majdnem intésre emeltem a kezemet, amikor az ajtó hangosan kivágódott. A vámpír volt az. A hátamon végig futott a hideg, a szívem pedig egy pillanatra megállt, majd olyan hevesen kezdett dobogni hogy, a fülemben lüktető vér hangja szinte elnyomta a folyamatosan csilingelő csengőt. Egy hirtelen mozdulattal lecsúsztam az asztal alá,remélve, hogy nem vett észre. Cipőjének cuppogó hangja egyre csak közeledett felém. ijedtségemben fogalmam sem volt, mit tehetnék. Néhány másodpercen belül az asztal alól megpillantottam fekete, sáros bakancsait, csakhogy nem felém nézett, hanem a mellettem lévő asztal felé. Caleb!
Fel akartam ugrani, hogy figyelmeztessem, csakhogy megfeledkeztem az asztalról, aminek teljes erőből ugrottam neki.Hosszú másodpercekig csak fehér foltokat láttam, majd, amikor végre kikászálódtam az asztal alól és felpillantottam, láttam, hogy mindketten eltűntek. Ahogy kimásztam az asztal alól, a kapaszkodó kezemmel magamra borítottam a kávémat, ami végigfolyva a sebemen, iszonyatosan marta azt. Körbenéztem, de a kávézó teljesen üres volt. Még Nora sem állt a pult mögött. Azt ajtó csak hosszas noszogatás után nyílt ki, az utca pedig teljesen elsötétült. Csupán egyetlen sötétebb foltot láttam. A sikátort.
Bevágtam magam mögött az ajtót és futásnak eredtem. Utamat egyetlen autó sem állta, a sugárút kongott az ürességtől. A sikátor felől ugyanazokat a hangokat hallottam, amiket akkor , amikor kimásztam az ablakon át. Az orromat a rohadó szemét szaga csapta meg, ahogy beljebb léptem a sötétségbe. A zsákutca most hosszabbnak tűnt, mint húsz perccel ezelőtt. Néhány méterre tőlem gyéren világított egy lámpa. Csupán két alak sziluettjét láttam,ahogy az egyik, a másik torkát szorítva a falhoz nyomta őt. Tovább futottam feléjük, de mintha sehová sem haladtam volna, sőt talán egyre távolibbnak is tűntek, aztán az egyik a másik nyakához tapasztotta száját. Egyértelmű volt, hogy melyikőjük lehetett Caleb. Ordítottam, de mintha nem terjedt volna a hang. Akárhogy erőlködtem, semmit sem tudtam tenni.Erőtlenül rogytam a földre. Caleb elernyedt teste közel volt, de nem tudtam odamászni hozzá. Nyakán még a tompa fény hatására is megcsillant a vér, a vámpírt pedig, mintha elnyelte volna a föld.
- Caleb - szólítgattam, amikor egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Karjaimmal próbáltam odahúzni magamat hozzá, de mintha a földhöz fagytam volna, megmozdulni sem tudtam. - Remélem büszke vagy magadra, te rohadék! - üvöltöttem és reméltem, hogy a vámpír még a közelben van,és hall engem.
A felsőm teljesen átázott, a hajam pedig nedves tincsekben tapadt az arcomra. Abban a kipárnázott ágyban ébredtem, ahová Tyler tett le tegnap este. Nem emlékeztem rá, hogy mikor aludtam el. Általában elfelejtem az álmaimat, de a képek Caleb kifejezéstelen tekintetéről és a sikátorról még mindig ott voltak a szemem előtt. A légszomjam továbbra sem hagyott alább, a fejemben pedig ott volt az a megmagyarázhatatlan rossz előérzet. Idegesen fordultam körbe.
- Az ablak! - mondtam magamnak. Nyitva volt, éppen mint az álmomban. A mérete és a fémes párkány is stimmelt.Felkapaszkodtam, de az ujjaimból most nem buggyant elő vér és a sikátor sem volt olyan lucskos és undorító. Reggel volt, találtam aprót a zsebemben, a kávézó is stimmelt, de most valahogy semmi kedvem nem volt a Lattéhoz. Idegesen járkáltam össze-vissza, az órámat figyelve. Komolyan! Mi a francért nem tudtam megnézni az időt?
- Kérsz valamit? - mosolygott rám Nora.
- Nem köszi, talán később - intettem, mire ő értetlen arckifejezéssel ugyan, de békén hagyott.
Már régen itt kellett volna lennie! Talán hülyeség az egész, csak egy álom, semmi több.
A pulthoz sétáltam és mégis kértem egy kávét, majd leültem a boxba. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó és Caleb lépett b rajta,
- A picsába! - szorítottam meg papírpoharamat, mire forró kávé löttyent a kezemre. - Caleb! - indultam felé.
- Szia, Audry - biccentett felém. A nyakán karmolásnyomok voltak, de ő mintha tudomást sem vett volna róluk, mosolyogva figyelte az arcomat.
- Most azonnal el kell tűnnünk! - ragadtam meg a karját.
- Várj, ezt kifizetem - húzta ki a kezét a szorításomból, majd Nora felé tolt egy bakjegyet.
- Gyerünk már!- nyúltam a kilincs felé.
Csakhogy valaki megelőzött. Az ajtón tejüveg volt, így nem láthattam ki az, de sejtettem. Hátra hőköltem, Calebnek ütközve.
Az ajtó kivágódott, én pedig, ahogy kifutott belőlem az adrenalin, szédülten tántorodtam hátra. Caleb a mellkasával, majd a kezével próbált támogatni.
- Nem meg mondtam, hogy maradj a seggeden!?
*E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése