Futottam, ahogy csak tudtam, mi több, az adrenalintól szinte már nem is éreztem a csuklómba hasító fájdalmat. Éppen kikanyarodtam az utcából, rosszul véve a kanyart, így a jobb vállammal rendesen nekiütköztem a falnak, ami lassította a tempómat.
- Gyors egy liba vagy, az egyszer biztos - lihegte a fülembe, miután rám vetette magát. - Gyorsabb mint gondoltam - hallottam egyre közelebbről a hangját, majd egy erőteljes mozdulattal megfordított, hogy vele szembe kerüljek. - Pf, hány éves vagy, tizenöt? - vigyorgott rám. A hajának nap szívta, fakó barna árnyalata volt, a szemei pedig olyannyira sötétek voltak, hogy a gyér utcai világításban teljesen démonian hatottak. Volt valami leplezhetetlen gonoszság a vonásaiban, olyasmi, amit az ember az első pillanatban felismer. Tekintete tele volt gúnnyal és önbizalommal. - Mi van, elakadt a lélegzeted? - túrt a hajába önelégülten.
- Menj a picsába! - ordítottam rá, majd a lábaimmal rugdosni kezdtem, ahol csak értem.
- Nyugodtan, szeplőske, hidd el, neked jobban fáj mint nekem - röhögött a képembe, majd megvillantotta tűhegyes metszőfogait és felém hajolt, miközben egyenesen a szemebe nézett. Nem fordítottam el a fejemet, mivel tudtam, hogy a nyakamra pályázik, igyekeztem állni a tekintetét, próbáltam úgy tenni, mintha nyugodt lennék és egyáltalán nem félnék attól ami most következik, de amikor már túl közel került az arcomhoz, önkénytelenül könny csordult ki a szememből és sikítani kezdtem, ahogy csak tudtam.
Tudtam, hogy nem fogja érdekelni, ezalatt az egy perc alatt, amit vele töltöttem, teljesen kiismertem. Egoista, nagyképű, arrogáns. Nem az a fajta, aki megkegyelmez egy magamfajta ágról szakadt kislánynak.
Aztán minden mindegy lett. Félresöpörte a hajamat, én pedig akármit csináltam a kezeimmel, mintha meg sem érezte volna...majd belém mélyesztette a fogait. Furcsa, euforikus érzés volt, először színes foltokat láttam,majd minden elsötétült. Nem pörgött le előttem az életem és egy idő után már nem is hadonásztam. Nem arról van szó, hogy beletörődtem a halálomba, egyszerűen a testem elernyedt és először mozogni, majd gondolkodni sem voltam képes.
- Komolyan, Tate! Húzz el innen! - hallottam tompán, de érthetően egy nő hangját.
- Csak még egyszer! Megölöm! Esküszöm! - a kissé rekedtes és talán kétségbeesett hang hallatén görcsbe rándult a gyomrom, a hátamon pedig felállt a szőr.
- Menj el!
- Miért nem működött neki a szaros emlékezettörlés? Miért nem öli meg a harapásom? Mi a...?
Aztán csend lett. Óvatosan kinyitottam a szemem. A nő, akit követtem a vámpír házához,annak szájára tapasztotta a kezét, majd kívül lökte az ajtón.Igyekeztem mozdulatlan maradni. Azt hiszem, egyelőre sikerült eltitkolnom, hogy felébredtem, ugyanis a nő egy másik ajtón át távozott a szobából. Ahogy az amúgy nyikorgó kilincs újra hangtalan lett, óvatosan feltápászkodtam. A fejen hasogatott , a csuklómon pedig egyértelműen látszottak a fognyomok.
Csak ekkor jöttem rá, hogy a saját hálómba vagyok. A mobilomért nyúltam, ami mindig az éjjeliszekrényemen várt rám tettre készen, ám nem hogy az, de semmi más sem volt ott. A fiókjaimat kirángatták, a szekrényemből pedig kiborigattak néhány stóc ruhát. A nyitott ablak felé másztam. Nem ez lett volna az első eset, hogy ott távozok, mivel a tűzlétra közvetlenül a párkányom alatt kezdődött. Hangtalanul próbálta elhúzni a függönyt, amikor magassarkút hallottam végigkopogni a folyosón lévő csempén. Az ablak helyett az ajtóhoz rohantam, még épp időben. Amikor a nő benyitott, látta, hogy eltűntem, sőt, tekintetét egyből az enyhe szellőtől lebegő függönyre szegezte, majd odarohant és a párkánynak támaszkodva kihajolt. Ebben a pillanatban kirohantam az ajtón, felkaptam anyu táskáját, ami mindig az előszoba padlóján hevert, és meg sem álltam, amíg el nem rejtőztem a lépcsőház alaksorában lévő kazánházban. Ide csak kóddal lehet lejutni, szóval ezzel nyertem egy kis időt. Elkezdtem turkálni anya hatalmas táskájában. A kulcsokat kerestem, amikkel ki tudom nyitni a garázst, vagy a lenti raktárat. Szerencsére hamar a kezembe akadtam. Erősen szorítottam őket, nehogy összekoccanva hangot adjanak ki, majd visszaindultam. A táska tartalmát odalent hagytam, csak néhány létfontosságú dolgot hoztam magammal. Anélkül feljutottam, hogy bárki is észrevett volna, majd kivettem a Monten Bike-omat, felültem rá és olyan tempóval kezdtem hajtani egy, a tömbünket elkerülő úton, ahogy csak tudtam. Már-már örültem, hogy megúszhatom a dolgot, eltűnhetek innen és bevonulhatok egy elmegyógyintézetbe, amikor kifordultam az utcából és, a teljesség kedvéért, karamboloztam egy másik biciklissel. Olyan erővel csapódtam neki, majd a földnek, hogy sokáig villódzó fehér foltokon kívül semmi mást nem láttam. A kabátom beleakadt egy ágba, ami hosszú lyukat hasított belé, amin szivacspárnák kezdtek kifelé folyni, a nadrágom jobb szárán pedig minimum húsz centi hosszan látni lehetett az alsó lábszáramat, ami akkor elég durván vérzett.
- Élsz? - mozgatta meg valaki a vállamat, mire felé fordítottam a tekintetemet. Mivel sikerült úgy esnem, hogy a fejemet is rendesen beverjem, nem láttam élesen a vonalait.
- Asszem'- nyöszörögtem.
- Hé, én azért jöttem, hogy megnézzem egyben vagy-e! Otthon kellett volna maradnod, a barátnőd, Lara azt mondta, vigyáz rád. Aggódott érted, a házatok előtt várt - hadarta a hang, mely határozottan egy fiatal sráchoz tartozott, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy miről beszél és, hogy ki az a Lara...
*E
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése