5. Lara

Sosem értettem magam, ha Tate-ről volt szó, az érzéseim mindig elvakítottak vele kapcsolatban, és mindig el tudtam felejteni mindent, amit tett bármily szörnyűek is voltak azok, még akkor is, ha neki egy pillanatra sem voltam fontos. Én csak egy eszköz voltam neki, egy pajzs, ami megvédi, ha arról volt szó, hisz ha nem lettem volna félig a túlvilágon ugyanúgy megölt volna, mint bárki mást. A kilincsre csúsztattam a kezem, hogy becsukjam az ajtót, de ahogy hozzáértem az egész testemen végig futott egy kellemetlen érzés, megrázkódtam, és a térdemre rogytam. Kapkodtam a levegőt, szemeim kitágultak, a képek pedig összevissza villództak előttem. Fejem előre bicsaklott, ahogy véget ért a roham, és nyakamban lógó lánc medálja köré fontam az ujjaim. Kortyoltam jó pár mélyet az éltető oxigénből, majd megkapaszkodtam az ajtóban, és habár nehezen, de állásba tornáztam magam. Forgott körülöttem minden, fekete pöttyök homályosították a látásom. Többek közt ezért utáltam az ilyen látomásokat, utánuk hányinger, és ami még annál is rosszabb erős halálfélelem jön rám, de akkor valahogy még erősebben hatott. Egy kéz simult a vállamra, tudtam, hogy Cher az, a szellemek érintése sokkal lágyabb, mint az élőké, végső soron éltem még, habár ez egyik felem a túlvilágon volt.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, mire bólintottam, és halványan rámosolyogtam a lányra. Cher volt az úgymond házi szellemünk, itt ölték meg, így hát a lelke ide ragadt, sosem kérdeztem meg miért nem akart nyugalomra lelni, és miért maradt inkább itt, de nem volt hozzá semmi közöm, így nem tettem.

- Persze, csak takarítanom kell Tate után – sóhajtottam fel, és átléptem a küszöböt. – És most sokkal bonyolultabb lesz, mint általában.

- Sok szerencsét – integetett, majd meg sem várva, hogy lereagáljam, vagy, hogy elmenjek, eltűnt. Megrántottam a vállam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Arra szükség lesz – motyogtam, és gyors léptekkel elindultam Tate és a lány után. Mikor kiértem az épületből tudatosult, hogy nem lett volna baj, ha kabátot is veszek fel. Azonnal kirázott a hideg, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Tate-et kerestem a szememmel, és nem is kellett sok azonnal kiszúrtam.

- Jött valami gyerek, és elvitte – magyarázta idegesen, kezeivel rásegítve. Megragadta a karom, ahogy odaért hozzám, és erősen megszorította. – És ráadásul kurva szarul vagyok, mintha savat nyeltem volna. – Hűvös lehelete a nyakamon csapódott le, ahogy felém hajolt. Kitéptem magam a markából, és ellöktem.

- Menj vissza, én elrendezem ezt – mondtam lassan, próbáltam nem kiborulni.

- Dehogy, még él a csaj, addig nyugszom le, még ki nem tépem a szívét, és nyalom le róla a vérét – vigyorgott rám kajánul.

- Remélem, tudod, hogy ezt mind veled kéne megtennie már valakinek – mormogtam, mire megvonta a vállát.

- Az majd te leszel egyszer, addig élvezem, hogy élek – kacsintott rám, és épp indulni készült, mikor elkaptam a felsője szélét.

- Tate, kérlek, egyszer tedd azt, ami mondok – néztem fel rá, pislogott párat, majd lehunyta a szemeit, és kifújta a levegőt.

- Jó – nyögte ki végül, és ahelyett, hogy eltűnt volna a sarkon, visszaindult a lakásba. Ez annyit jelentett, hogy adott tíz percet elintézni a dolgokat, és ha addig nem érek vissza, akkor leszarja az egyezséget, és megteszi, amit akart. Ismertem már rég.

Futni kezdtem, közben előkaptam a telefonom, körülbelül 20 percem volt, hogy a megfelelő házhoz érjek, ami meglehetősen lehetetlennek tűnt gyalog. A megállónál lelassítottam, és mosolyogva nyugtáztam, hogy bizony a menetrend az én javamra játszik. Felvillant egy szám a korábbi látomásomból: 77, és épp akkor fordult be a sarkon egy troli, a 77 pedig ott világított rajta. Előre furakodtam, és egy bájosnak szánt mosolyt villantotta a sofőrre, aki megforgatta a szemeit, de nem küldött le. Hátra sétáltam, és leültem egy sapkás srác mellé. Ahogy rápillantottam felrémlett még egy dolog: a sapkájának mintája, azt is láttam korábban. Kifelé kezdtem bámulni, figyeltem, ahogy város elsuhan mellettem. Egy olyan környékre értünk, ahol még sosem jártam, mégis mintha minden részét ismertem volna. Felálltam, és megnyomtam a leszállásjelzőt, a troli nagyot fékezett, majd nem el is vesztettem az egyensúlyom, de a sapkát viselő srác megtartott. Észre sem vettem mikor állt fel, aztán leesett. Lágy érintés, érzem, de még sem. Egy szellem.

- Köszönöm – motyogtam, mire bólintott, és visszaült. Nem volt időm, hogy foglalkozzak vele, pedig szívesen megtettem volna, hisz habár az élőkkel érzéketlen vagyok, a szellemekkel igen is jól kijövök. Intettem a srácnak, mire ő biccentett felém, szinte kiugrottam a troliból, és siettem is tovább. Megtaláltam a háztömböt, amit kerestem, de a lányka és az a srác, aki elhozta még nem voltak ott. Öt perc után már kezdtem ideges lenni, fél másodpercenként vettem elő a telefonom, hogy megnézzem az időt. Egy mosolyt erőszakoltam az arcomra, ahogy megláttam két alakot felém közeledni, és igyekeztem nagyon kedves lenni.

- Hál’ Istennek, hogy megvan – kaptam a kezem a mellkasomhoz -, Hol találtad meg? Tudod, mit, inkább átveszem – játszottam a barátnő szerepet, majd átvettem őt a fiútól. Átkaroltam a derekát, a karját pedig átdobtam a vállamon. Egy gyors báj csevejt megejtettem a sráccal, aki nem volt kiborulva, pedig azt hittem meg fog látszódni, hogy látta Tate-et, mindenesetre jól titkolta, ha igen. Felé nyújtottam a kezét, és rá mosolyogtam, ám mikor a bőrünk találkozott kirázott a hideg, a mosoly pedig az arcomra fagyott. Éreztem, ahogy a halál ridegsége végigfut az ereimben, Caleb –ahogy az előbbiekben bemutatkozott - egyértelműen erősen kapcsolódott a túlvilághoz. Megszorítottam kicsit a kezét, próbáltam mélyebbre ásni, de nem találtam semmit. A sötét, fájdalmas érzésen kívül nem éreztem semmit. Lassan elengedtem a kezét, ő pedig, elköszönt, csak figyelmet távolodó alakját.

- Köszönöm – kiabáltam még egyszer utána, miután már elindult legjobb barátnőhöz híven. Kész élmény volt fellépcsőzni egy zsákkal az oldalamon, a lakásuk ajtajában megálltam, és előhalásztam a zsebéből a kulcsokat. Szerencsémre az előszobában még nem vett észre minket senki. Leültettem a még mindig eszméletlen lányt a feltételezéseim szerint cipőket rejtő szekrénykére. Összegörnyedt egy kicsit, de legalább nem esett le onnan. Halkan sétáltam beljebb, hogy leellenőrizzem a terepet. Úgy ahogyan sejtettem a lakás üres volt, visszasétáltam az előszobába, bezártam a bejárati ajtót, és a kulcsot a zárban hagytam a biztonság kedvéért. A szobájába vonszoltam a lányt, könnyű dolgom volt, hisz hiába ne jártam még soha a házukban, mindent tudtam, hogy hol van, médium előny. Megmosolyogtam ezt a gondolatot, és lefektettem Miss Problémát az ágyára.

- Nem bírtad ki, ugye? – fordultam meg, Tate beharapta az alsóajkát, és olyan ártatlanul pillantott rám, hogy majdnem sikerült átvernie.

- Csak még egyszer hadd próbáljam meg – könyörgött, és lépett egyet felém. –  Csak kitépem a szívét, aztán hazamegyünk, és esetleg megvigasztallak, hm?

- Komolyan Tate, húzz el innen! – rivalltam rá, mire meghökkent egy kicsit. – Ne szórakozz velem – suttogtam a végét, és akkor egy pillanatra talán igazi érzéseket láttam a szemében. Sötét íriszei újra elhidegültek, és eltüntette a köztünk lévő távolságot.

- Csak még egyszer! Megölöm! Esküszöm! – folytatta, de csak megráztam a fejem.

- Menj el – mondtam, habár hangom közel sem volt annyira biztos, mint korábban. Kiborult, hangja remegett a dühtől, végül a szájára tapasztottam a kezem, és távozásra bírtam, habár nem erőszak nélkül, majd én is követtem ki.

- Mi a fasz van, Lara? – lökött neki a falnak, majd kezeivel megtámaszkodott a fejem mellett.

- Látomásom volt – magyaráztam, mire felvonta szemöldökét. – Én sem értem, de muszáj távol maradnunk ettől a lánytól, veszélyes lehet ránk nézve. Érzem, Tate, itt van benne ez a kibaszott érzés, hogy meg fogok halni – a hangom felvett egy hisztérikus színt, és egy könnycsepp száguldott végig az arcomon.

- Nyugi – suttogta Tate, és a vállamra hajtotta fejét. – Mindig szoktad érezni egy-egy roham után.

- De az maximum öt perc után elmúlik, ez pedig csak erősödik bennem.

- Megölöm, és jól leszel – próbálkozott ismét, mire megragadtam mindkét karját, és belé mélyesztettem a körmeim.

- Legalább akkor jól tudnád eljátszani, hogy érdekel, mi van velem, de téged csak a gyilkolás foglalkoztat – löktem el magamtól. Megrázta a fejét, de már mindegy volt. – Keress egy új kapcsot, végeztem veled.

- Lara – nyúlt felém, de ellöktem a kezét.

- Menj el, Tate – néztem rá komolyan, neki pedig nem kellett kétszer mondani. Sóhajtva nyitotta be a szobába megint, de a lány nem feküdt az ágyában, azonnal a nyitott ablakhoz rohantam, és kibámultam az utcára. Nem volt senki, csak egy idős férfi sétált át a zebrán, majd tűnt el egy sarkon. Idegesen kaptam elő a telefonom, és tárcsáztam az első nevet, háromszor csengett ki, mire végre felcsendült a jól ismert bohókás hang.

- Na, milyen természetfeletti katasztrófát okozott már megint Tate, hogy az én segítségem kell?

*F