7. Audry

Calebnek különleges, kedvességet sugárzó arca volt, barna, oldalt kicsit rövidebb, felül kusza haja tökéletesen illett a vonásaihoz, de, nem is tudom...úgy értem, gyönyörű, császár kék szemei voltak, de mintha azokban régóta kialudt volna az a bizonyos szikra, kicsit olyan volt, mintha üvegszemekkel tekintett volna rám.
- Sajnálom, de nem lenne értelme - simítottam egy tincsemet a fülem mögé. Láttam azt a parányi hitetlenkedést, ami átsuhant az arcán, amikor azt mondta, vámpír. Ez persze teljesen érthető, legszívesebben én sem hinnék magamnak,de a sötét, magabiztos szempár még mindig ott lebegett a szemem előtt, akárhányszor elkalandoztam. - Jobb, ha elmész - mosolyodtam el halványan, biztatásul.
- Biztos vagy benne? - kérdezte, keskeny vonallá szűkítve szemeit.
- Nem ismerlek és te sem ismersz engem. Nem kell vigyáznod rám, nem tartozol felelősséggel, ráadásul elég, ha egyikünket reggelizni meg egy vámpír.
- Lehet, hogy nem ismerjük egymást, de attól még segíthetnék - próbálkozott tovább. Te jó ég! Tipikus jófiú. Csóró srác, ha tudná, hogy minden lány pontosan ilyen legjobb barátra pályázik, biztosan változtatna kicsit a modorán.
- Szia - álltam fel, majd kinyitottam a lépcsőház folyosójára vezető ajtót. - Ha jót akarsz magadnak, hátul mész ki - tettem hozzá, miután felállt az asztaltól. - Ja - turkáltam a farmerem zsebében -, javíttasd meg a kabátot - nyomta a kezébe némi pénzt.
- Hagyd csak  - legyintett, majd , talán némi csalódottsággal az arcán végre lelépett.
Pont az hiányzott nekem, hogy egy magafajta rendes srác lógjon a nyakamon. Most valahogy egy kigyúrt vámpírvadásznak jobban örültem volna. Azt hiszem, jobb lenne utána nézni, hogy egyáltalán létezik-e ilyen...Ha jobban belegondolok, lehet hogy valami Kannibál szektának tetszettem meg, és az az önelégült seggfej nyerte a kört.
Ahogy becsuktam a srác után az ajtót, lekapcsoltam az előszobában égő villanyt és bereteszeltem az ajtót. Kihúztam mindent aminek hangja lehet és szép sorban leengedtem a redőnyöket. Utoljára anyuék szobáját hagytam. Egyrészt azért, mert az volt a legtávolabb, másrészt pedig azért, mert rettegtem attól, hogy mit látok majd.
A hálójuk ajtójának tapasztottam a fülemet, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Minden egyes milliméter után egyre jobban remegett a kezem. Amikor az ajtó, nyikorgó hangot kiadva kinyílt, a szobában uralkodó sötét miatt képtelen voltam kivenni, hogy az ágyban ott vannak ők is, vagy csak a takarójuk sziluettjét látom.
Óvatosan feltekertem a világítást éppen csak annyira, hogy láthassam, ők azok. Mert, hogy ők voltak. Mélyen aludtak, mintha mi sem történt volna. Halkan lehúztam a cipőmet, majd bebújtam közéjük. Egyikőjük sem vett észre, még akkor sem, amikor megfogtam mindkettejük kezét.
- Veletek kellett volna mennem - csordult végig az arcomon egy könnycsepp. Néhány percig még ott feküdtem köztük, majd hangtalanul kimásztam az ágyból és becsuktam magam mögött az ajtót. A szobámba siettem és bedobáltam pár létfontosságú dolgot egy mély hátizsákba, aztán bekapcsoltam a gépemet és jobb híján rágugliztam ezekre a vámpír dolgokra. Bizonyos kutatások szerint (hahaha) már halottnak kéne lennem, de minimum vámpírnak. Azt is olvastam, hogy a vámpírok nappal nem mehetnek ki, egy épületben kell tartózkodniuk, különben szénné égnek, plusz volt még egy csomó vallásos dolog is, amire nem maradt időm.
Anyuval, vészhelyzet esetére elrejtettünk egy bankkártyát a kamrában. Olyasmire gondoltunk,mint hirtelen jött bál vagy cipővészhelyzet. Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy egyszer vámpírok elől való bujkálás miatt kell majd a pénz.
Ahogy elkészültem, felhúztam  bakancsomat és felkaptam egy vastag kabátot, majd, amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. Úgy terveztem, hogy visszaérek még napkelte előtt, remélve, hogy nekik semmi sem tűnik fel a lányuk természetfeletti kalandjaiból.
Mivel a biciklimnek enyhén kicsorbult a kereke és a fék sem igazán működött, inkább busszal mentem. Fogalmam sem volt, hogy honnan keríthetek az éjszak közepén repülőjegyet mondjuk, hm, az Északi-sarkra.
Minden utazási iroda zárva volt, a netes rendeléshez pedig nem értek, a repülőtér meg enyhén messze volt gyalog, a tömegközlekedés pláne nem szerepelt a lehetőségek között. Már három óra volt. A telefonomon próbáltam csekkolni a menetrendet,amikor valaki megszólított.
- Helló, Audry Mann -hallatszott egy mély, érdes hang a hátam mögül.
- Tessék? - fordultam meg. Egy rövid, fekete hajú férfi állt velem szemben. Ha jobban belegondolok, inkább fiú. Nem sokkal lehetett idősebb mint én. Vonásai határozottak voltak, széles állcsontja és kissé vaskos szája tökéletes összhangban volt a hatalmas, sötét szempárral. Arcát erős, fekete szemöldöke tette még karakteresebbé. Teljesen feketébe volt öltözve, hátán pedig valami szabja szerű lóghatott. - Király!Te mi vagy? Várj, vérfarkas? Démon? Vagy tényleg valami Kannibál szekta zaklat?
- Rosszabb - villantott rám egy, a vámpíréhoz hasonló, egoista félmosolyt.
- Van rosszabb? Tudod mit, inkább döfd belém azt a szart - biccentettem a fegyvere felé. Még engem is meglepett, hogy mennyire lazán, szinte félelem nélkül reagáltam. Miért nem futok el, mint egy sima tini? Miért ácsorgok itt és nézek farkasszemet az ultra szexi halállal?
- Tökösebb vagy, mint mondták - nevette el magát.
- Ki mondta? A vámpír spanod? Vagy az a csaj, akitől feláll a szőr a hátamon? - kérdeztem.
- Igazából - tett egy lépést felém -, az öcsém.
- Te is vámpír vagy? -ráncoltam össze a szemöldököm.
- Nem. Annál sokkalta veszélyesebb - nézett egyenesen a szemembe. A tekintete üresebb volt, mint bárkié, akivel eddig találkoztam. Ekkorra annyira közel volt,hogy végre előtört belőlem némi pánik és előhúztam a gáz sprayt, amit anyu adott oda, még Szilveszterkor. - Komolyan? - ráncolta a szemöldökét.
- Egy próbát megér - motyogtam, majd az arcába fújtam.
- Szép volt - hessegette el a szürke gomolyagot. Az arcán semmiféle érzelem sem látszódott, még csak fel sem szisszent, pedig egyértelműen látszott, hogy a spray vörösre marta a szemét.
- Sajnos nem volt időm elolvasni a Hogyan nyírjunk ki alvilági köcsögöket című könyvet - vontam vállat. - Esetleg segíthetnél.
- Remélem nem akadsz ki nagyon, de nem sok esély van rá, hogy megölj - tárta szét a karját. - De tudod mit? Unom a fecsegést - hajolt le, majd kapott fel a vállára, egyetlen szempillantás alatt.
A fejemben lüktető véren és a combomat szorító vasmarkain kívül nem igazán tudtam másra koncentrálni, így amikor megérkeztünk, fogalmam sem volt, hogy merre lehetek. Komolyan, kb. hány pokolfajzat vadászik még rám?
- Tate nem tudja, hogy velünk van? - kérdezte egy mély, mégis női hang. Semmit sem láttam, mivel egyrészt sötét volt, másrészt az a valaki, aki felkapott, még mindig nem rakott le.
- Hah, ennyire amatőrnek nézel?
- És a médium?
- A látomásait szinte lehetetlen megszüntetni, de egy mágus elintézte, hogy kicsit összezavarodjon.
- Szép munka, Tyler, vidd hátra, aztán beszélünk - lágyult el a nő hangja. Mintha azzal, hogy hozzátette, aztán beszélünk, megcsókolta volna Tyler (mint kiderült) nyakát.
Ő természetesen engedelmeskedett és tovább indult. Amikor végre lerakott, nagy meglepetésemre egy kipárnázott ágyon találtam magam. A szoba ugyan sötét volt, de mégis kellemes és rendezett.
- Ha a seggeden maradsz, van rá esély, hogy még holnap után is életben legyél, rajtad múlik - vetette oda, mielőtt távozott.
*E