2. Lara

Nem lassultam le, talán még gyorsítottam is a lépteimen, hisz nem volt időm bájcseverészni mindenféle idegennel, akinek ismerősnek tűntem, akkor talán egy hét alatt sem tudtam volna megtenni az alap járaton tíz perces utat. Igyekeztem kizárni lány hangját, de ő nem tágított, felvette a tempóm, és bőszen kérdezgetett a szilveszter estéről. Azt hittem megunja, és nem követ tovább, de ott volt a nyomomba, végül aztán mégis elege lett, de ahelyett, hogy lelépett volna, keze a bal karom köré fonódott, és visszarántott. - Emlékszem rád, ott voltál a sikátorban – mondta határozottan -, tudni akarom mi történt! - Ó – nyögtem ki, a lány vonásai az emlékeimben a félelemtől torzultak voltak, de ugyanaz arc nézett rám, mint akkor este. Haját a füle mögé igazította, és felvonta a szemöldökét. - Igen? – szorított a markán. Félredöntöttem a fejem egy kicsit, hogy biztosra menjek. Minden stimmelt, így egy halk sóhaj kíséretében kirántottam a karom a kezéből. - Szívem, amilyen részeg voltál nem csodálkozom, hogy nem rémlik semmi – villantottam rá egy széles báj mosolyt, gondolatban pedig már a Tate fejét téptem le a helyéről, amiért nem tudja normálisan eltüntetni a nyomát. - Nem voltam – rázta meg a fejét, jobb keze ökölbe szorult, mintha épp arra készült volna, hogy megüssön. - Nem tudom ki vagy, és őszintén, nem is érdekel, szóval lehetne, hogy leszállsz rólam? Dolgom van. Örültem a szerencsének – biccentettem, és folytattam az utam. A lány nem követett, utoljára hátra pillantottam, szemeiből sütött a dac, éreztem, hogy nem fogja ilyen könnyen feladni, még akkor is, mikor hátat fordított, és komótosan elindult az ellenkező irányba ott volt bennem ez a megérzés, de eltemettem jó mélyre, nem akartam még erre is figyelni. Lefordultam a következő sarkon, a szél bele-beletépett a hajamba, az utcák egyre keskenyedtek. A bakancsom a latyakkal küzdött, kabátomat szorosabbra húztam magamon, karjaim összefontam a mellkasom előtt, és még gyorsabbra vettem az iramot. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, másodikon lakó néni épp a szemetet vitte ki, és rám is szólt, hogy ne siessek, mert még fellökök valakit. Szem forgatva bólintottam rá, és már mentem is tovább egy cseppet sem visszavéve a sebességemből. Ugyanazzal a lendülettel nyomtam le a kilincset, de az ajtó nem mozdult, pedig megmondtam, hogy nem viszek kulcsot. Idegesen dőltem rá a csengőre, mire úgy körülbelül 3 perc után az ajtó résnyire nyílt, és Tate kukucskált ki vigyorogva. - Kisasszony, biztonsági kulcs nélkül nem jöhet be – torzította el hangját, majd elnevette magát. - Baszd meg, Tate – nyúltam be, és elkaptam a pulóvere nyakát. - Jó, oké, nyitom – tárta ki az ajtó, én pedig végre beléphettem a fűtött lakásba. - Ideges vagy? – kérdezte, és levágódott a kanapéra. Válaszként nemlegesen megráztam a fejem, kabátom és bakancsom útközben elhagyva leültem mellé. - Már párszor lezajlott ez a beszélgetés, de lehetne, hogy egyszer tényleg figyelsz arra, amit mondok? – fordultam felé komolyan, mire megvonta a vállát. - Mindig figyelek rád, csak elfelejtek dolgokat, 297 évesen szerintem ez már nem felhánytorgatható dolog – mosolygott rám kisfiúsan, ugyanaz a mosoly volt, amibe anno beleszerettem, míg rá nem jöttem mennyire más is Tate legbelül. - Vagy öld meg, és tüntesd el, vagy felejtesd el vele a történteket – hunytam le a szemeim, és felsóhajtottam. – Ez annyira nehéz? - Te is ott voltál, emlékeztethettél volna, amúgy biztos, hogy töröltem az emlékeit, de mindegy – motyogta, és a térdemen pihenő kezemre csúsztatta a sajátját. A vállának döntöttem a homlokom, szinte láttam az elégedettséget az arcán. - Ne vigyorogj – nyöszörögtem, mire kuncogni kezdett, és mint egy gyermeknek megpaskolta a fejem. - Én? Soha! – kapta a szabad kezét a szájához a dramatizálás kedvéért. - Van egy lány az ajtó előtt – jött egy hang a mögülünk, egy kicsit megugrottam tőle, majd gyorsan rendeztem magam, kiegyenesedtem, és hátrafordulva Cherre néztem kikerekedett szemekkel. - Tessék? – kérdeztem, Cher karcsú karja fellendült, és a bejárat felé mutatott. - Van ott egy lány – ismételtem meg az előző mondandóját. - Lara, emlékeztetnélek, hogy én még mindig nem tudok beszélni a szellemekkel – sóhajtott fel Tate mellettem. - Vendégünk van – suttogtam, és felálltam, majd halk léptekkel az ajtó felé indultam. - Ó, tényleg! Érzem – vigyorodott el, és ő is állásba tornázta magát. – Sőt, őt már kóstoltam is. A kilincsre csúsztattam a kezem, és egy gyors mozdulattal kitártam az ajtót. - Halihó – köszöntem, a lány előttem térdelt, hisz az egyensúlyát elvesztve végül a földön kötött ki. - A pozitív volt a drága – folytatta Tate, leginkább csak hangosan gondolkodva, szóval nem méltattam reakcióra. - Nem tudom, hogy nálatok, hogy megy, de szerintem elég egyértelmű voltam – nyúltam a kezéért, és felhúztam. – Viszont a kedvedért megpróbálom világosabban: kopj le. - Annyira dögös vagy ilyenkor – szólalt még Tate, és egy pillanat alatt mellettem termett, majd elkapta a lány csuklóját. – Te pedig olyan, mint a legtöbb: félsz. Érzem, ahogy egész testedben remegsz. Ez olyan izgi! Te ilyet miért nem tudsz? – fordult megint felém, de csak egy szemforgatásra méltattam. - Emlékszem rád – nyögte ki a lány, és próbálta kihúzni a kezét Tate szorításából. - Hát ez remek, Tate vagyok. Sajnálom nem szokásom bemutatkozni az első találkozásnál, hisz a legtöbben nem élik meg a másodikat – mosolygott a lányra, pedig én igazán hagyni akartam elmenni, de ha egyszer Tate kitalál valamit, akkor kezdhetek én prédikálni, hogy miért ne. Az szájához emelte a lány csuklóját, és óvatosan mélyesztette belé a szemfogait, mintha nem azon kattogott volna az agya, hogy hogyan is lenne „viccesebb” megölni a lányt. - Fuss - suttogta megvillanó szemekkel, és elengedte a vendégünket, akit persze nem kellett többször bíztatni. - A vadász ösztön, mi? – horkantam fel, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. - A véremben van – húzta félmosolyra a száját -, és amúgy lehetnél kifinomultabb – tette hozzá, és már el is tűnt mellőlem, hogy becserkéssze a menekülő vadat.
*F