8. Lara

Nagyot kortyoltam a forró teából, jól esett a meleg. Noah kedves szemekkel pásztázott, de nem zavart meg, arra várt, hogy magamtól kezdjek neki. Visszaraktam a csészét az asztalra, és megköszörültem a torkom, jelezve, hogy csak bele fogok a mesélésbe.

- Volt egy látomásom, rengetegen feküdtünk a földen vérbe fagyva, Tate és én is, sőt te ugyanúgy, és egy más számomra ismeretlen emberek. Egy lány állt köztünk, nem volt benne semmi különleges, de mintha ő okozta volna az egészet, habár talán csak átvitt értelemben, ez nem volt teljesen világos. Aztán jöttek képek, hogy meg kell találnom, és nem szabad hagynom, hogy Tate megölje, te érted ezt? – túrtam idegességemben szőke tincseim közé, közben könyökkel a combjaimra támaszkodtam, és a tenyereim közé rejtettem az arcom.

- Hűha, csatlakozzunk össze, oké? Hátha úgy jobban megértem – nyúlt felém, és a kezébe csúsztattam jobbom. Szemei fenn akadtak, ahogy létrejött a kontaktus. Megremegtem, de nekem fele annyi kellemetlenséget sem okozott, mint Noah-nak.

- Hűha, még egyszer – mosolygott rám kisfiús csillogással a szemében, még mindig nem tűnt ő az idősebbnek kettőnk közül, habár az volt. – Nem volt fekete a szeme?

- Nem, vagyis fogalmam sincs milyen a szeme, de a fekete feltűnt volna, meg amúgy is, ők már nem élnek – ráztam a fejem, éreztem, ahogy az összes apró szőrszál feláll a hátamon.

- Attól, hogy körülbelül 100 éve nem találkozott senki egyel sem, még létezhetnek – vonta meg a vállát, és felemelve a saját csészéjét kortyolt kettőt belőle.

- Nem szeretek róluk beszélni, Noah – hunytam le a szemeim, hogy valami kellemeset képzeljek magam elé, de egy lélektelen arc bámult rám éjfekete szemekkel. Megráztam a fejem, hogy eltűntessem a képet, de az valahogy újra és újra megjelent előttem.

- Tudom, de ők lehetnének a kirakós hiányzó darabjainak egyike. Na, ne nézz már úgy, mintha most pisiltél volna be – nevetett fel. – Nagyon remélem, hogy nem tetted, az egy új kanapé.

- Hahaha, a vicceid még mindig szarok, értem miért költöztem el – vágtam vissza, Noah szemei felvillantak, ujjai erősebben kezdték szorítani a csészét.

- Azt hittem, azért mentél el, mert beleszerettél egy elmebeteg vámpírba, és ahelyett, hogy a legjobb barátodra hallgattál volna, aki már szinte a testvéred volt, leléptél, és most hagyod magad kihasználni, de ha csak a vicceim voltak a bajok, akkor megnyugodtam – mosolygott rám cinikusan a végére, majd visszahelyezte az üres csészét az asztalra.

- Reméltem, hogy már túl vagyunk ezen – sóhajtottam, mire érdektelenül megrántotta a vállát.

- Én túl vagyok rajta, te jössz vissza mindig, mert kell a segítségem. Az a nyomorék még arra sem képes, hogy maga után rendet rakjon.

- Ez nem csak Tate-ről szól – akadtam ki, amiért nem képes átlátni a helyzetet.

- Mindig minden róla szól. Jaj, nem tudok elállni a szemeinek – vékonyította el a hangját, amivel véglegesen kiakasztott.

- Tudod mit, kapd be, ugyanolyanok vagytok mind! Nem vagy különb, mint Tate, kezet foghattok, két egocentrikus köcsög! – kiabáltam rá, majd állásba tornáztam magam, és az előszobába trappoltam, felkapkodtam a bakancsaim, majd lekaptam Noah egyik kabátját, hogy azért még se fagyjak meg, majd minden további nélkül kiléptem a folyosóra, és elindultam a lépcső felé.

- Lara, bocsánat – jött utánam, még arra sem szánt időt, hogy felvegyen egy cipőt, úgy zokniban követett.

- Mondd neki – emeltem fel a kezem, és bemutattam neki. – Igazad volt, leléptem, fel kéne fognom, hogy nem járkálhatok mindig hozzád, ha gondom van. Nagylány vagyok már, menni fog – mosolyogtam rá.

- A színészkedésed még mindig gyalázatos, próbálj egy kicsit hitelesebb lenni – megragadta a kezem, és visszahúzott, hogy aztán karjait óvón körém fonja. Csak álltunk ott csendben, arcom a mellkasának szorítottam, közel álltam a síráshoz, de sikerült tartanom magam. Lassan eltávolodtam tőle, és felvettem a szemkontaktust. Ajkai szólásra nyíltak, de mutatóujjammal megállítottam.

- Ne mondd ki – utasítottam, és kezeim közé fogtam az arcát, majd pipiskedve összeérintettem a homlokunkat. Kezei a derekamról a csípőmre csúsztak, és lehunyta a szemeit. Én is ezt tettem, és már jöttek is az emlékek. Minden, amit együtt éltünk át, és végen egy kép, amikor a bőröndjeimmel elhagytam a közös lakásunkat.

- Sajnálom – suttogta, meleg lehelete csiklandozta a bőröm. Megráztam a fejem, és eltávolodtam tőle, hogy szemeibe nézve egy mosollyal biztosítsam, nincs semmi baj.

- Én sajnálom – válaszoltam, és átkaroltam a nyakát, szorosan, egy olyan még levegőt se kapjon öleléssel. Újra a derekam köré fonta a karjait, és még pár percig úgy maradtunk. Hallgattam a szíve egyenletes dobogását, amitől már egészen elszoktam. Szellemek és vámpírok között élve egészen furcsán hatott egy egészséges szívverés.

- Most olyan emberi vagy – motyogta. – Utálom azt, aki vele vagy.

- Hé, ne rontsd el a pillanatot – vigyorogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Nem alszol itt? – kérdezte, barna szemei a reménytől csillogtak.

- Nem – mondtam határozottan, és hátráltam egy lépést. - Jobb lesz neked is, ha elmegyek.

- Rendben, de holnap reggel hívj fel, addigra megpróbálom kideríteni ki ez a csaj, oké?

- Persze, akkor majd találkozunk valamikor, a kabátot majd visszaadom – mosolyogtam rá, amit egyből viszonzott is.

- Szia – köszönt el, és felém lépett, hogy a homlokomhoz szorítsa az ajkait.

- Szia – motyogtam, majd integettem neki, ahogy visszasétált a lakásba. Miután eltűnt az ajtó mögött, elindultam, és lassan lelépcsőztem, közben előhalásztam egy hajgumit a nadrágzsebemből, és ki már összekötött hajjal értem.

- Na végre, reméltem, hogy még ma ki jössz – jött mögülem egy ismerős mély hang, mire megugrottam, de sikerült időben rendeznem a szívverésem, hogy neki ne tűnjön fel az ijedségem.

- De cuki vagy, hogy megvártál, ja, várj, igazából csak magad miatt tetted – fordultam felé, Tate arca felderült, és felém lépdelt.

- Meddig durcizol még, elég unalmas így – biggyesztette le az alsóajkát játékosan, majd az ajtó felé bökött. – Miért kell ennek a buzinak a segítsége?

- Imádom, hogy mindig egymást tudjátok szidni – sóhajtottam fel, és elindultam előre, hazafelé. Tate követett, kicsit lemaradt tőlem, de olyan volt, mintha a nyakamban lihegne.

- Megbocsátottál már? – kérdezte, mire megfordultam a tengelyem körül, öklöm pedig találkozott az állkapcsával.

- Hű, ha most ember lennék, tuti fájna, de hát nem vagyok – simogatta meg az állát, és rám vigyorgott. – Ez bók volt! – tette hozzá, ahogy összeszűkültek a szemeim.

- Csak maradj kussban – morogtam, mire elvigyorodott, jobbját átvetette a vállamon, és kívülről nézve, mint két barát egy buli után kezdtünk el sétálni.

- Szerintem akkor is meleg – törte meg a csendet, amit csak egy hasba vágással jutalmaztam. 

*F